Sötét volt a hajnal, csak a szél hangos zúgása hallatszott. Derékban meghajoltak a fák - kelet felé -, már jó előre hódolva a később felkelő napnak.
Szokásos reggeli ceremónia. Kávé, készülődés, lassú ébredezés, ami az utcára érve már talán sikerül is.
Ma sikerült. Szép hosszú az utcánk, kelet-nyugati tájolással, két oldalán magas vadgesztenye- és akácfákkal. Nem csak a szél nyargalhat szabadon, de a tekintet is jó messzire elkalandozhat. Kalandozott is.
Az égből csak keleten és nyugaton látszott világosság, középen súlyos szürke felhők, nagy hasukat szuszogva cipelve cammogtak az őket noszogató szél elől. Olyan volt, mintha egyszerre két nap kelne fel, hihetetlenül és valószerűtlenül, meseszépen. Minden ugyanaz volt, mint máskor, és mégis teljesen más.
Hirtelen azt éreztem, hogy átléptem egy másik dimenzióba, egy párhuzamos világba. A sajátomba, ahol otthon vagyok. Míg testem türelmesen várakozott a megállóban, a két oldalról megvilágított fák tövében, lelkem teljesen szabadon szárnyalt. A szél hátán felemelkedtem, bukfenceztem, röpködtem, és nevettem, mert nem tudtam betelni az érzéssel. Kortalan voltam, örökkévaló, és határtalanul békés.
Amikor felbukkant a villamos, és újra visszatértem a megszokott világba, éreztem, hogy széles mosoly ül az arcomon…
… és most is, ahogy ezeket a sorokat pötyögöm…
Online látogatók:
Látogató: 67
Regisztrált: 3
Kereső robot: 13 
Összes: 83
Jelenlévők:
