Kékbe mártja derekát a hegy,
Gerincén halvány, tompa fény mereng,
Felhőt harap, s az őserdőnyi lég
kavarg, mint csésze alján az üledék.
Partálló őrök a tó menti fák,
emitt egy magányos őrszem kémleli a láthatárt,
amott ketten diskurálnak majd biccentenek,
kalapot emelt nekik a vén tanúhegy.
Lapos akár kő, mit vízbe vetsz,
Rendíthetetlen, mint a hazaszeretet,
s örökkévalón örök.
Őrizd álmát, Balatongyörök!