Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Csillag

, 409 olvasás, nagyvendel , 3 hozzászólás

Sajgó lélek

"S felnyergelem kesely lábú lovamat,
lovamat, de lovamat,
lerúgatom véle a csillagokat."


Mikor a csikó megszületett, nagy öröm volt az istállóban. A gazda és a gazdasszony már várták a kiscsikó születését, mert a gazdaság gyarapodása mindig örömteli esemény a tanyán. Ez a mai mégis más, mert a kis Jóska tizenötödik születésnapját ünnepelték, s neki szánták ezt az új lovat.
Hiszen látták, hogy a gyerek mennyire érdeklődik a gazdálkodás iránt, és hogy szereti, és jól is bánik az állatokkal, kiváltképp a lovakkal. A gyerek határtalanul boldog, hiszen első saját tulajdona állott előtte remegő lábakkal, és mindjárt látták rajta, hogy nem akármilyen állat. Egyszerűen gyönyörű, erős, szép állású, de legszebb a feje volt. Nagy barna szemei fáradtnak tűntek, de a fiú tekintetével egymásra találtak, s ez boldogsággal töltötte el. Mégis legkülönlegesebb a homloka volt. Hatalmas fehér csillag díszítette, ezer közül is kirítt volna. A lovacskát el is nevezte Csillagnak. Igazán hozzá illő név, kifejezi a valós szépségét.
Csillag boldogan szaladgált az anyja mellett, mikor kikocsiztak a földekre a termést hazahordani, vagy amikor télen szánkóval kihordták a trágyát az udvarról a tavaszi szántás alá. Jól tartották, etették, ápolták, s ez meg is látszott rajta. Derék, okos állat vált belőle. Néhány év múlva lehetett már vele dolgozni is, de az idővel ifjú férfivá érlelődött Jóska sajnálta paraszti munkára használni a nemes, büszke járású paripát, hanem csak lovagláshoz szoktatta Csillagot.
Titkos vágya volt, hogy ő is, mint a nagyapja, és az apja, huszár lesz, mint amazok, az első háborúban, ha majd egyszer őt is behívják katonának. Állt egy kis füzetecske a szoba asztalán, amit valami Petőfi Sándor írt, és abban szokta nézegetni a képeket a huszárokról, a János vitéz hősi cselekedeteiről. Aztán meg sokat meséltek az öregek is a maguk katonaélményeikről, nagy divat volt ez akkor tájban. Egyszer csak eljött az ő ideje is. Kitört a második nagy háború.
Saját lova hátán büszkén vonult be a tolnai huszárlaktanyába. Otthon illőn elbúcsúztatták a katona fiút. Az apja büszkén nézett utána, az anyja kellően megkönnyezte, ahogy már csak az anyák szokták, ha katonának vonul a fiuk.
Nem gondolták még akkor, hogy ez már egy másféle háború lesz, mint az ezelőtti összezörrenések voltak, amikor még ember küzdött ember ellen, s nem gépek a földön és a levegőben. Kiképzés után, ló is, lovasa is beállt a sorba, ahogy akkoriban mondták. Már alig várták az indulást, hiszen beléjük nevelték, hogy a hazát meg kell védeni a kommunizmustól. Egy napon bevagoníroztak, vonatos huszár, de hát Oroszország messze van. Egy hét múltán már a fronton voltak. Kiderült, hogy a lövészárokban a tankok, és aknák ellen nem használható a ló. Hátra vitték őket, és fogatolásra, élelmezésre, sebesült szállításra használták a lovakat. A nagy sárban, majd a hóban jobban bírták a munkát, mint az a néhány autó, ami még üzemelt a hidegben. Jóska néha látta Csillagot, és mikor közelébe jutott, néhány kockacukorral kedveskedett neki, amit a reggeli tejes kávéból spórolt ki. Csillag mindig örült a gazdájának, és mindig szomorúan váltak el egymástól. Ha nagyon hideg éjszaka volt, kaptak egy kis rumot a lövész árokban, és akkor halkan énekelgették a huszárnótákat.

Sárga lovam
Megbotlott a csatában
Rosszul ugrott
Be a rövid vágtába.

Vigyázz lovam
Vigyázz a vezényszóra
Jobban tudod
Mint egy bundás regruta.

Néha a túlsó vonalak felől is hangos énekszó hallatszott, s tudták, ott is vodkaosztást tartottak. A lerészegedett katonákat másnap hajnalban rohamra vezényelték, s nem számított az ember, hiszen volt elég a nagy Oroszországban. A mieink rendre visszaverték a támadásokat, de hát sokan jöttek, korszerűbb fegyverekkel, s a magyarok visszavonulásra kényszerültek.
Az oroszok az ágyúzás után nagy hurrázással, állva futottak a lövész árkok felé, és megfutamították az átfázott, éhes magyar bakákat. A hátrálás végül nagy meneküléssé fajult. A maradék felszerelést, és a sebesülteket szekerekre rakták, és megindult visszafelé a vert sereg, ami ide oly büszkén, és dicsőségre vágyón érkezett. Csillag is nekifeszült a nehéz kocsinak, s mintha tudná, hogy hazafelé indulnak, megsokszorozta erejét.
A maroknyi sereg, halottait a fagyos földbe temetve, visszavonult a nagy hóban, közeledett a Karácsony, s ez adott némi bizakodást, és reményt. Rossz utakon, dideregve érkeztek be egy ismeretlen falucskába, aminek a főutcája két domb közé szorúlvakét sor ház között vezetett el. A tisztek csapdát sejtettek, féltek bemenni a szűk utcába a házakközé, de visszafordulni nem lehetett. Át kell vonulni minél gyorsabban, ez a parancs. Egy nagykendős öreg asszony öklét rázta a bakákra, de azok oda sem ügyeltek.
- Hitler kaput! - kiabálta
A férfiak betámasztották a kapukat karókkal, rudakkal, de senki nem akart sehová sem bemenni. A némán vonuló csapat hirtelen repülő gépek zúgására kapta fel a fejét. Kettő Szovjet vadászgép közeledett vészjóslóan. A raták rárepültek az úton vonulókra, és alacsonyan szállva géppuska tüzet zúdítottak az ellenségre. Háromszor fordultak vissza, és verették a menekülő bakákat, akik hiába próbáltak a házakba bejutni, hiszen azok mindenütt zárva voltak. Árokba, falak tövébe, kocsik alá próbáltak elbújni az emberek, nem sok sikerrel.
A csapda bevált.
Amilyen hirtelen jöttek, úgy el is tűntek a vadászok. Percekig nagy csend maradt utánuk.
Kezdtek felocsúdni a katonák, minden felé jajgató, haldokló enberek. és lovak hevertek. A kocsik szanaszét, mindenhol riadalom lett úrrá a megtámadottakon. Jóska ült az árokparton, kezét a füleire tapasztva, és nem értette, mi az a zúgás a fejében? Mintha harangoznának valahol nagy zúgással. Kiabálásra, parancsszavakra ocsúdott.
Borzalmas látvány fogadta. Mindenütt halottak hevertek, ember, állat.
Gyorsan felrakták a kocsikra a sebesülteket s a halottakat, majd egy alkalmasabb helyen eltemetik őket. A fiú titkon örült, hogy nem érte golyó, de sajnálta a bajtársakat. Szemével a lovát kereste, mert sehol nem látta, sem elől, sem hátul, mert összekeveredtek a fogatok. Rosszat sejtve kissé lemaradt, és az árok partján meglátta az út szélén fekvő Csillagot. Ordítva odaszaladt hozzá, s letérdelt melléje. A ló testét kettő lövés érte, de a gyönyörű csillagos feje sértetlen maradt. Azonnal látta, hogy élettelen a barátja. Szólongatta, simogatta, de hiába. Védtelennek, magányosnak, és elveszettnek érezte magát a nagy orosz télben, s a kilátástalan, reményvesztett helyzetben. A csapat már előrehaladt, észre sem vették, hogy lemaradt. A fiú utánuk nézett, szeme megtelt könnyel. Szájába vette a puskája csövét, és szép lassan meghúzta a ravaszt.
Ott feküdt a kedves lova mellett.
A többiek csak egy távoli csattanást hallottak, de oda sem ügyeltek. Igyekeztek ki a falu szorításából, s csak nagy későn vették észre, hogy egy társuk elmaradt a csapatból, de visszamenni már nem lehetett érte.


Azon a napon a békésebb helyeken karácsonyt ünnepeltek. Este meggyújtották a gyertyákat, s örültek a Názáreti Jézus születésének. Jóska szülei is a fiukra gondoltak, és aligha hitték, hogy őérte is gyújtották a gyertyát.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sajgó lélek
· Kategória: Próza
· Írta: nagyvendel
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 8
Regisztrált: 0
Kereső robot: 17
Összes: 25

Page generated in 0.04 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz