Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Nyugati téri szösszenetek - IV.

, 297 olvasás, P.Palffy_Julianna , 12 hozzászólás

Ezek vagyunk

Ajándék

  Szerencsére ma egyből beállhatott a vonat az állomásra – néha öt-nyolc percet is vánszorgott előtte –, Jutka pedig alig várta, hogy leszállhasson, és maga mögött hagyhassa a hangosan poénkodó srácokat. Letolt gatyájuk, trehányul kinéző külsejük sem volt szívderítő látvány, de a társalgás olyan formáját művelték, amitől minden haja szála égnek állt. Tanári diplomáján friss volt még a pecsét, első tanítási évét kezdte egy külső kerületi szakközépiskolában, ahol főleg lányokat taníthat majd. Irodalom-történelem szakos tanárként végzett, válogatni nem nagyon lehetett, és közlekedés szempontjából ez volt a legelfogadhatóbb ajánlat. Hatkor felszállt a vonatra, és ha minden összejött, negyed nyolckor már az iskolában volt. Tíz-húsz perces csúszások persze mindig közbejöhettek, hol a vonat, hol a budapesti közlekedés miatt.

  A pályaudvar előtt, a széles járdán minden reggel elment a könyvárus előtt, aki a régi, használt könyveit katonás sorrendben helyezte el a parányi sátor alá kitelepített asztalon. A férfi szeretettel rendezgette a kincseit, ha egy kötet elkelt, azonnal igazított a többin, és pótolta a hiányt a lába melletti, óriási sporttáskából.
A fiatal lányt jól ismerte már, többször vásárolt nála, ha idejük volt, még beszélgettek is kicsit. Nem egyszer előfordult, hogy ő kutatta fel és szerezte be Jutkának a keresett jegyzetet, vagy könyvet. Kedvelte a lány egyszerűségét, aki smink és puccosság nélkül is kiragyogott a többi, hasonló korú, de felismerhetetlenné maszkolt, szoláriumozott divatmajmocska közül. Finoman ért hozzá az asztali teríték bármely tagjához, elvarázsolt tekintettel lapozta őket, és nem lehetett nem észrevenni, hogy abban az időben, pillanatban csak ő és a könyv létezik. Mintha burok vette volna körül.
Jutkának ma plusz tíz percet jelentett a korai érkezés, ezért örömmel látta, hogy a borús, szeptemberi idő ellenére is ott várták a "kincsek". Tamás bátya – az öreg így nevezte magát – már kipakolt, és meglátva a lányt, hívogató integetéssel jelezte neki: megvan, amit kért! Verses köteteket nem nagyon tett ki, a reggeli és délutáni utazók inkább szórakoztató olvasmányt kerestek a vonaton eltöltendő időre.
Jutka boldogan vette kezébe a két kis apró könyvecskét, Anna Ahmatova és Alekszandr Blok, a hetvenes években magyar fordításban is kiadott verseit. Tamás bátya ezért, ráadásként a fizetség mellé megkapta a lány legszebb mosolyát is.
  A suhancok a vonatról éppen akkor értek a könyvsátor elé. Lökdösődtek, s folytatták az alacsony színvonalat alulról sem súroló társalgásukat. Megálltak a lány mellett két oldalról, és vásárlási szándék nélkül, csak a hecc kedvéért piszkálni kezdték a kitett műveket. Nem lehetett nem észrevenni, hogy Jutkát szemelték ki reggeli áldozatnak, minősíthetetlen verbális készségük szenvedő alanyának.
Az öreg nem szólt, de úgy tett, mintha keresne valamit. Közben visszahelyezte az elmozdított könyveket ugyanolyan rendben, ahogyan előtte álltak. Mozdulatai határozottak és irányzottak voltak. Amikor a már visszatett árut kezdte volna megint piszkálni az egyik nagyhangú, a férfi finom mozdulattal rátette a kezét a pimasz srác kezére, és szemmel láthatatlan nyomást gyakorolt egy erős fájdalmat okozó pontra. Mintha kikapcsolta volna benne a hangszórót, a fiatal fiú meg sem tudott nyikkanni.
– Nem jó könyvet választottál, fiam –, szólt hozzá halk hangon.
A többiek is elhallgattak, és elkerekedett szemmel nézték, ahogyan a "vezérük" engedelmes birka tekintettel figyel a könyvárusra.
– Ha megengeded, választok neked egyet, az egyik kedvencemet – folytatta az öreg, de még mindig tartva a kezét a másik kezén. A kínjában megszólalni sem tudó suttyó szaporán bólogatni kezdett. A férfi elengedte, és kiválasztott egy kötetet a szélső sorból, majd átadta neki. "A Shaolin Kung-fu rejtélye" – ez állt címként a kicsit megviselt borítón.
Ajándékba adom – mondta. Ha figyelmesen olvasod, sokat tanulhatsz belőle, s talán a barátaidnak is elmagyarázhatod a lényegét.
Az egyik szeme még akkor is rajta volt a társaságon, amikor átkeltek a zebrán, és a villamosmegállóban körülvéve a könyvet tartó társukat, sokkal csendesebben faggatták elhallgatásának okáról.
A jelenet pár pillanat alatt játszódott le, a reggeli utazóközönség szinte semmit nem észlelt belőle.
Az eső cseperegni kezdett, előkerültek az esernyők, ki-ki ment a maga dolgára.
Jutka hálásan nézett az erről az oldaláról még nem ismert férfire, búcsúzóul kézfogásra nyújtotta a kezét, s megköszönte a segítségét.
– Semmiség, örülök, hogy ma láthattam, és várom holnap is – mosolygott rá önkéntes megmentője.

  A fellelt kincsek már a lány táskájában lapultak, s türelmesen vártak a délutáni olvasásra. Jutkának viszont sietnie kellett, az óra mutatója vészesen közeledett a negyed felé, ő pedig szeretett sokkal korábban beérni, mint a tanítványai. Szapora léptekkel indult a metró lejárata felé, ahonnan öltönyös és nem öltönyös férfiak, alig-szoknyás, cérnavékony és nem cérnavékony kamaszlányok, divatosan és nem a napi divat szerint öltözött nők, lányszíveket dobogtató, csinos fiatalemberek és direkt topisan lógó farmernadrágos fiúk, szerény ruhát viselők és még szerényebb viselettel rendelkezők ugyancsak igyekeztek valahová, a szélrózsa minden irányába…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Próza
· Írta: P.Palffy_Julianna
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 5
Regisztrált: 0
Kereső robot: 9
Összes: 14

Page generated in 0.0359 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz