Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Így, hatvan felé

, 342 olvasás, ZsuzsaMarietta , 6 hozzászólás

Elmélkedés

Így, hatvan felé az ember összegez. Végigtekint, mit is tett le a Nagy Asztalra.
Így, hatvan felé megkérdezi magától: ha annyi minden voltál, akkor tulajdonképpen ki voltál? És ki lettél? És ki leszel, mi leszel?
Psota azt énekli: Ó, mennyi minden lehettem volna! Én meg azt mondom: mennyi minden voltam! Csak úgy, összevissza, ahogy eszembe jut néhány dolog. Azt most inkább kihagynám, hogy milyen foglalkozásokat űztem, hogy a karrierleépítéssel eljutottam egészen a kézilány magas tisztségéig. Az nem én voltam, hanem az élet. Én mennyi minden voltam!

Voltam valaha a szeretni való Zsuzsika. Okos, talpraesett, cserfes kislány. Akkoriban még nem is sejtettem, hogy a legjobb dolgom nekem volt az egész világon. Mire rájöttem, már elmúlt ez a szép idő. Meg kellett tanulnom, hogy mások is vannak rajtam kívül, és lehet, hogy annak a bizonyos másiknak sokkal fontosabb az a valami, mint az én akármim. Szépen, lassan átalakultam megértő Zsuzsává. Amíg megértő Zsuzsaként éltem, voltam még annyi minden!
Voltam például tészta. Lelkileg. Akkor, amikor feküdtem a deszkán és néztem a plafont. Tétlenségre kárhoztatva bocsánatkérő levelet írtam a Tésztának. Meg kellett értenem, hogy mások élete sokkal nehezebb lehet, mint az enyém. Voltam bölcs Kabátgomb is, aki elmagyarázta az Életet. Megfejtettem a másmatekot, így is, meg amúgy is. Voltam morgós, aki nem tudta elviselni, ha törték-nyúzták a magyar nyelvet. Alapítottam pártot is. Nem politikait. Has Pártot.
Voltam még háziasszony, aki egyensúlyba hozta a vasalódeszkát, akinek kaland volt a tavaszi nagytakarítás, és aki előrelátásból kissé belebolondult a saját tartósítóiparába.
Már más vagyok. Pedig aki voltam, annak nagyon jól éreztem magam, de bizony elszállnak azok a bizonyos évek. Rúgott belém éppen eleget az élet, úgyhogy lettem egy nagyon morgós, talán a politikával túl sokat foglalkozó Marietta. Az, aki nem tudja elviselni, ha azzal a bizonyos kettős mércével mérnek néhányan. És lettem olyan, aki nekrológot ír általában a kultúráról. Meg az igényekről. És ahogy öregszem, egyre őszintébb vagyok. Önmagamhoz is, másokhoz is.
Mostanában mesélek. Nagyon sokat. Hiába, szeretem a meséket. A jó meséket. Na, jó, hát az egyszerűbbeket is. És örülök, hogy meglátom az értéket. Az igazit. Az emberit. A soha nem forintosítható érzelmeket.
Annyi minden voltam, de ki is voltam? Most úgy látom: kispárna. "A" kispárna. Az a Kispárna, amelyiket olyan jó magunkhoz szorítani, ha bánatunkkal magányosnak érezzük magunkat. Az a Kispárna, amelyiket örömünkben magunkhoz ölelünk. Az a Kispárna, amelyik álmunkat vigyázza. Az a Kispárna, amelyiket földhöz lehet vágni dühösen.
Leginkább az a Kispárna, amelyikre rá hajthatja a fejét egy barát, ha ki akarja sírni magát. Az a Kispárna, amelyik harapást tűrő, marcangolható a fájdalomtól, egyáltalán könnyálló. Vagy inkább könnytűrő. A könnyektől erősödő, még ennél is többet bíró.
Nem vagyok se kitüntetés, se pénztárca, se csodás festmény, irattartó titkoknak, ház, ékszer. Csak egy kispárna. Egy gyűrött, ázott, ölelt és eldobott egyszerű, hétköznapi kispárna.

Lehet, hogy mégis öregszem? Nem, az nem lehet. Csupán gyűjteményeim lettek gazdagabbak.
Hogy mit gyűjtök? Néhány dolog csak úgy jön, magától. Vannak olyanok is, amik egymást vonzzák: éveim száma egyenes arányban növekszik a kilóim számával. Másokat ajándékcsomagban kapok. Ilyenek a diagnózisaim. Szép nagy pakk jött össze ezekből is.
Aztán vannak, amiket keresek. Nem kell nagyon kutakodni egy kis gyémántért, rubinért, smaragdért. Csak nem szabad elmenni mellettük. Észre kell venni, hogy a homokszem egy kis aranyrög, az agyagos kinézetű valami drágakő.
Zafírt fűztem láncra a könyvcsekkek idején.
Smaragdot találtam Baba néni trafikjában.
Rubinnal játszottam az Operaházban.
Briliáns nyakékem a gyerekkori karácsonyokból áll.
Itt-ott csillannak a gránátok, az írásaim.
Aranylánc lett a néhány rajz, mondat, kép, ami csak nekem szól.
Gyöngykapocs pedig az a vén cigány, akitől mindenki megtanulhatja: kincset kap, ha adhat.
Ez lettem én. Ez mind én vagyok. Vagyonom? A fenti ékszer. Karrier? Komoly: gyerekek csillogó szeme, öregek mosolya, betegek simogató tekintete.
Elértem, amit akartam. Elégedett vagyok magammal.
Így, hatvan felé.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Elmélkedés
· Kategória: Próza
· Írta: ZsuzsaMarietta
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 236
Regisztrált: 1
Kereső robot: 45
Összes: 282
Jelenlévők:
 · Tristan Kekovian


Page generated in 0.1832 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz