Lila akác tündököl a télben,
Szilárdan leng a heves szélben.
Nem hat rá se hó, se vihar,
Fűti az éltető, meleg talaj.
Boldogság honol a szélben,
Szerelem melegít a télben.
Az élet elmúlt a nyárral,
De kegyes volt az akáccal.
Ősszel amikor elvonult,
Szólt egy nagyon szomorút.
Figyelmeztette a kis virágot:
Ne lásd rózsaszínen a világot.
Mert a szerelem nem fűt mindig,
Talán csak a jövő hétig.
Amikor a legzordabb a fagy,
S nincs már hova szaladj.
A nyár igazat szólott.
A boldogság nem hagyott nyomot.
Amikor megjelent a rózsa,
A talaj bekerült a markába.
Fénylettek vörös szirmai,
De ott voltak csalfa tervei.
Amit az akác szerelme nem látott,
Csak a felhők fölött szállott.
Télben a nyárról álmodik.
Mert már betegnek látszik.
A talaj nem fűt melegen.
Talaja már élettelen.
Már árnyékot vet az akácra,
Nem add semmi napot tavaszra.
Hatalmas tüskéi szúrják leveleit,
Nem bírja törölgetni záporos könnyeit.