Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Kleó, te csodálatos!

, 527 olvasás, Válóczy_Szilvia , 2 hozzászólás

Megemlékezés

A sok megpróbáltatás után szívszorító látvány volt a földhalom mellett várakozó tarka házi cicám. Kicsi feje egyre csak a földet kémlelte, jól tudta, hogy szeretett, örök barátja az alatt a bucka alatt van, ami előtte tornyosodik a hátsó kertben. Kifinomult szaglásával érezte, hogy nem feküdhet ott más, csak az a fekete kutya, aki éveken át kitartó pajtása volt. De az idő elvette tőle, s nemcsak tőle, mindannyiunktól.

Emlékszem arra a napra, amikor édesapám egy fekete-fehér foltos kiscicát hozott a házunkba. Pöti már három hónapos volt, s nagyon is rátermett, de olyan ragaszkodó, hogy mindannyiszor elbűvölt bennünket, akár hányszor a közelében voltunk. Ajándék volt ő is, szeretetteljes viselkedésével azonnal belopta magát a szívünkbe. Fekete házőrzőnkkel sem tett másként. A kezdeti kutya-macska ösztön valódi barátsággá alakult, s nemsokára elválaszthatatlanok lettek. Kleó bárhová ment, a macska a legelrejtettebb helyre is követte. Úgy dörgölődzött hozzá, akár lábaimhoz, Kleó pedig kíváncsian szaglászta. Jó páros voltak ők ketten, jelenlétük alatt mindig izzott a levegő.

Mindkettőjüket nagyon szerettem, de azon a bizonyos napon, amikor a kutyám jó, öreg létére már gyógyulni sem akart, nagy levegőt vettem és elhatároztam magam. Személyes viadalmam nem nagyon hagyott nyugodni, fekete tekintetében látott fájdalmai már nekem is fájtak. Erős állat volt ő, s legfőként hűséges. Mindig megvárt és ha a hangulatom a mélybe szökött, hosszúkás orrával megérintette a kézfejem. Barátomként szerettem és gyakran meséltem neki, néha pedig kérdeztem is, de válaszát okos tekintete minden alkalommal elrejtette.

El kellett búcsúznunk tőle. Már ő is érezte. Bár többször épült fel gyengeségéből, a végső idők rajta is kifogtak. Már nem volt elég a szeretet és a gondoskodás. Menni akart, de közben hűségesen is szeretni. Utolsó pillantásait karjaimból vetette rám. Mély lelke átütött állati voltán és már csak a lényét láttam, ahogy szeret és ahogyan vigasztal. Megkönnyeztem őt. Napokig nem tudtam aludni hiánya miatt. De mikor a macskámat megpillantottam a sírja mellett, azt éreztem, hogy minden rendben. A kutyánk elindult utolsó útjára, de a lelke velünk maradt. Benne abban a kemény, de szeretetre éhes szívünkben, melyet ő minden alkalommal meglágyított és csodálatos nyugalommal töltött meg, amíg lehetett.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Megemlékezés
· Kategória: Próza
· Írta: Válóczy_Szilvia
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 322
Regisztrált: 0
Kereső robot: 21
Összes: 343

Page generated in 1.7536 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz