Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Az ősi háború históriája 12. fejezet

, 299 olvasás, mslucas , 1 hozzászólás

Fantasy

  Az ember nem is sejtené, milyen érzés megfagyni. Jelen esetben például, megkönnyebbüléssel töltötte el. A sebek embertestében elviselhetetlenek voltak, s bár látszólag az édes öntudatlanság kerítette uralmába, mindent érzett, mindent hallott, épp csak reagálni nem volt képes a hallottakra. Mindemellé jött, hogy az átlépéssel visszatért hozzá, régi barátként, eleme, a jég.
  Nem próbálta meg kordában tartani, úgyis tudta, hogy felesleges, hiszen a szemét sem tudja kinyitni, mégis hogy lenne képes mindannak az erőnek az irányítására, ami most pillanatok alatt öntötte el?!
  Az égő fájdalom egy pillanat alatt alábbhagyott, s helyét kellemes hűvösségnek adta át, édes dermedtségnek, szemére pedig végre pihentető álom jött.
  Ott állt, ahonnan elindult: a tó fölé kupolaként boruló óriási szomorúfűz alatt. A fa törzse és a lehajló ágak között egy nagyobb szikla törte át a tó mozdulatlan tükrét. Ült rajta valaki.
  - Tudod, azért vicces, hogy ennyi mindent átéltél, a jég ura vagy, mégse tudsz úszni. – A hangra Chizzy a fa tövében ülve elnevette magát. Olyan "te kis buta, ezt már hányszor, de hányszor elmondtam neked?"-nevetés volt ez, s ez a sziklán ülőnek is feltűnt.
  - Téged sem láttalak sokat a vízben – válaszolta. A barna szempár szeretetteljes melegséggel nézett vissza rá.
  - Igaz, ami igaz. Akkor, nem jössz be hozzám?
- A mai napig nem tudom, hogy jutsz te oda át.
  - Női fifika és egy cseppnyi leleményesség – kacsintott amaz. – Tudhatnád, hogy nem vagyok az az elveszett teremtés.
  - Igen, amióta megtaláltalak, már senki sem keres. – Mosolya finom volt, szerelmes, mégis bánat vegyült belé.
  Hirtelen felpattant, a tó széléhez lépett, majd a vízen keresztül megindult a szikla felé, lábai alatt jéghártya feszült, ám ahogy továbbhaladt, eltűnt. Felült a sziklára, s leheletnyi távolságtartással fordult a lányhoz.
  - Az úrnőnél jártam – mondta rövid habozás után. – Feladatot kaptam, és ígéretet tettem a teljesítésére. – Mire a mondat végére ért, a lány arca egész’ elkomorult.
  - De nem kell elmenned, ugye? Itt maradhatsz velem, igaz? – Hallgatás volt a válasz. – Chizzy… Kérlek. – Hangja szinte könyörgő volt, kezével a férfi arcáért nyúlt, de hiába fordította maga felé, az tekintetét lesütötte, s bár kinyitotta száját, mint aki mondani akar valamit, csöndben maradt.
  - Én… - kezdett bele, de a szavak csak nem jöttek. – Én megpróbáltam… Megpróbáltam nemet mondani, de tudod, hogy az úrnőnek nem lehet nemet mondani! – mentegetőzött. Az eddig arcára simuló kéz most lelankadt, az eleddig könyörgő tekintetbe dühös csillogás vegyült, a nő mélyet sóhajtott.
  - Érdekes, én a múltkor egész egyértelműen nemet tudtam neki mondani, mikor lehetetlent kért tőlem, és, mivel ő is tisztában volt vele, belenyugodott a válaszomba. Nem hinném, hogy veled kevésbé lenne megértő, ha most visszamennél, és nemet mondanál neki.
  A férfi erre kinyújtotta kezét, és atyáskodva a nő vállára tette.
  - Tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű. Nagyon fontos dologra kért meg, ez… Ez megtiszteltetés, tudod, hogy engem kért fel erre a… feladatra.
  - Mégis milyen feladatra? – csattant fel amaz, elhúzódva a férfi keze alól. Chizzy ismét a víz pásztázásába kezdett, majd kis idő múlva, mikor úgy érezte, megtalálta a kellő szavakat, a nő szemébe nézett.
  - Sajnálom, de nem mondhatom el.
  - Megtiltotta, mi?! Mert amit ő mond, az szent és sérthetetlen, nemde?!
  - Dehogyis! Összekavarsz mindent! Ő az úrnő, ő a mi vezetőnk, nem tehetjük meg, hogy semmibe vesszük a parancsait, mi…
  - Katonák vagytok, tudom. Hallottam már. – A barna szemek könnyel teltek meg, a távolságtartás elpárolgott közülük, a nő Chizzy nyakához fúrta az arcát, s az erős karok közt halkan szipogva vette tudomásul, hogy ismét csak egyedül marad. – Milyen sok időre mész el?
  - Fogalmam sincs. De sietek vissza hozzád, ígérem.
  - Hozol nekem valamit odaátról? Szerettem azt a világot. Nagyon szerettem.
  - Furcsa ezeket hallani a leggonoszabb hatalom lányának a szájából.
  - Senki sem tehet arról, hogy hova születik. Nem a szüleimnek születtem, hanem annak, hogy önmagam legyek. És én veled vagyok önmagam – szipogta halkan.
  - Az úrnő szerint…
  - Jaj, hagyd már az úrnőt. Mostanában annyit beszélsz róla, mintha legalábbis a kutyája lennél, aki feltétlen hűséggel adózik neki, akinek a gondolatai minden pillanatban azon járnak, hogy eleget tegyen a gazdája kívánságának…
  - Itt nincsenek is kutyák – szúrta közbe halkan a férfi, mire a nő keze ökölbe szorult a vállán. Felemelte fejét és várakozva nézett fel a férfira, az azonban nem mondott többet.
  - Hát, akkor Isten veled! – Keserű gúny csöpögött minden egyes szavából, felpattant, és már ott sem volt.
  - Zoey! – kiáltott utána. – Nem úgy értettem! Zoey! Gyere vissza! – A nő azonban nem tűnt fel többé. – Szükségem van rád – tette hozzá halkan.
  - Jól van ez így. A búcsúzás mindig nehéz teher, jobb lemondani róla. – Az úrnő hangja tisztán csengett a fejében, mire Chizzy keresni kezdte a hang forrását. Mivel nem lelte, visszaült a szilára, behunyta szemét, két ujját pedig halántékához emelte.
  - Mi tegyek most, úrnőm?
  - Ne keresd őt többé. Látod, hogy nincs rád szüksége, nekem viszont annál inkább. Nem tudom, mi lenne velem nélküled, drága Chizzym. Rajtad áll vagy bukik a háború végső kimenetele.
  - A háborúnak már vége van, úrnőm.
  - Nem. A háború még mindig tart, kedvesem.

  Anyja, Jenina, valamivel szolidabban fogadta fia távozásának hírét, valamint hozzáfűzte, hogy úgyis ráfér most egy kis levegőváltozás. Az utóbbi időkben az asszony mindig megtartotta tőle a három lépés távolságot, úgy már vagy egy ezer éve.
  Zoey nem tűnt fel többet, az úrnő azonban rettentő kedves volt vele. Megadott neki mindent, amire szüksége volt, mindaddig, amíg végül indulnia nem kellett…
  Hirtelen zavarni kezdte őt az eddig édes hidegség, tüdeje lázasan levegő után kapkodott – hiába, teste megfeszült, izmai görcsösen tiltakoztak a fagyhalál ellen, miközben elméje egyetlen dolgot óhajtott: emlékezni, és szembesülni mindazzal, ami idáig vezetett. Kémként, észrevétlen és csendben kúszott fel a fagy a torkára, s még ha akart volna sem tudott volna többé kiáltani.

  - Mit meséljek? – kérdezte Lucky ártatlanul a lilás derengést.
  - Ó, már elkezdted, nem emlékszel? Meséltél nekem a gyermekkorodról, elmondtad, hogyan ismerted meg a barátnődet, milyen volt, mikor elköltöztetek, meséltél arról a fiúról az iskolában, és tán épp ott tartottunk, hogy…
  - Igen, már emlékszem. Christiannál…
  - Hallgatlak, gyermekem.
  Lucky pedig hozzákezdett a meséléshez, anélkül, hogy érezte volna: az elmondottakat agya szemétként dobja félre egy olyan helyre, ahonnan már sosem lesz képes visszahozni.
  Mesélés közben az ágyhoz lépett, ledőlt rá, fekve mondta tovább, mi minden történt vele, mennyi mindent kellett átélnie, részletezte neki érzelmeit, akárha épp kezelésen feküdne. Megállás nélkül dőlt belőle a szó, majd már nem is járt ajka, csupán gondolatait, emlékképeit adta át a lila derengésnek.
  Chizzy véres felbukkanásánál szünetet tartott, nehezére esett újra felidézni, és mindent elmesélni, mégis megtette ezt, az előző úrnő mézesmázos hangjának a kérésére. Leírta a rettegést, amit akkor érzett, Chris tettre készségét, aztán azt, ahogy a férfi vigaszt nyújtott neki. Álmát akadozva, inkább képekben, mint szavakkal adta vissza. Emlékezett, hogy sikoltva ébredt, de addigra már Christian a karjaiban tartotta őt. Mikor pedig következőleg felébredt…
  Hirtelen hallgatása az úrnőnek is feltűnt.
  - Mi bánt gyermekem? Miért hallgattál el oly gyorsan?
  Válasza gyorsan érkezett, és még önmagát is meglepte helytállósága.
  - Csak azon gondolkoztam, illik-e ilyen dolgokat ennyiszer, ilyen részletességgel elmesélni.
  Az úrnőnek az apró hazugság nem tűnt fel, negédes hangon biztosította róla, hogy az illem ebben a világban és abban a másikban egészen más. Lucky közben fázósan összefonta karjait, s a mellének feszülő apró medál megléte megnyugvással töltötte el.
  Lefelé haladt a Nap szokásos útján, aranyfénybe vonva a tájat, mire Lucky a mondandója végére ért. Egy darabig csend uralkodott a helyiségben, de az úrnő földöntúli hangja csakhamar áthidalta ezt az apró szünetet.
  - Köszönöm, hogy megosztottad velem mindezt. Most pedig engedd meg, hogy én meséljek neked. Van valami, ami különösen felkeltette az érdeklődésedet?
  - Igen. A barátaim, Rea és Carl, is ebben a világban vannak. Tudsz róluk mondani bármit is?
  - Édesem, én pusztán az egykori úrnő hátrahagyott emlékezete vagyok, nem látok és nem hallok meg olyan dolgokat, amelyeket ő maga sem hallott vagy látott. Ellenben minden másról szívesen mesélek neked. Mit szólnál a háborúhoz? A történethez, hogy mi vezetett oda, ahol most tartunk, ármányok és cselszövések, az akkori emberek és démonok keveredése…
  - Nem, azt hiszem, erről egyelőre nem szeretnék hallani.
  - Mi az hát, ami leginkább rabul ejtette eme új világba került lelkedet?
  - Tudnál mesélni Chizzyről? –
A kérdés halk volt, ha kimondta volna, tán az sem hallotta volna meg, aki mellette fekszik. Az úrnő mégis azonnal felelt rá.
  - Chizzy mindig is a legkedvesebb embereim közé tartozott. Mi sem természetesebb hát, hogy tudok mesélni róla.

  - Az ő fajuk egy különleges faj –
az úrnő hangja mellett ezúttal ismeretlen képek is jelentek a fejében Chizzyhez hasonló fehérbundájú lényekről, egész pontosan hat darab. – Úgy nevezik őket, custosok vagy custositák, ők az őselemek őrzői, ezért egyszerre sosincs belőlük több mint ahány őselem van. A te világodban, ha jól sejtem, négy elem van, itt viszont hat ősanyag felett rendelkeznek ezek a kedvesnek tűnő lények: a Szikla, a Tűz, a Föld, a Jég, a Víz és a Levegő energiáit uralják, irányítják. Új custos csak abban az esetben születhet, ha valamely elem ura jobblétre szenderül.
  A mi Chizzynk esetében azonban ez nem így történt.
  A háború előtt öt custosunk volt, szegény Mog, a tűz őrzője már túl öreg volt, átadta hát testét az öröklétnek, hamvaiból nem hagyva ránk utódot. Ott volt még Schagall, a levegő, Hirom, a víz, Ragon, a szikla, Ezekiel, a jég és Jenina, a föld őrzői. Tudvalevő azonban, hogyha valahol egy őrző meghal, feltétlen születik egy másik valahol. Nem kizárt, hogy egy rókaalomban, ahogyan az sem, hogy emberként látja meg a napvilágot. Az ereje tíz év után kezd csak mutatkozni, s a második tízes végére már egyértelműen tudja befolyásolni a körülötte levő dolgokat – ahhoz, hogy teremteni is tudjon, azonban, majdnem száz év kell.
  Nem azt mondom, hogy mind itt, a palotánál éltek, de tudtak egymásról, szoros összeköttetésben álltak – és állnak a mai napig. Ezért hát, mikor az öreg Mog eltávozott, mindenki tudta, hogy pár napon belül legkésőbb meg kell születnie a tűz őrzőjének.
  Jenina és Ezekiel nagyon fiatalok voltak még – fiatalok, és szerelmesek, a kik boldogan vették tudomásul, hogy hamarosan egy gyermeknek adhatnak életet, abban a reményben. hogy pótolni tudják Mogot.
  
Csakugyan. A szeme elé varázsolt alakok fiatalok voltak, Jenina pedig mintha nem is önmaga lett volna. Szőkésbarna haja még szabadon szállt a szélben, válláig sem ért, nyakából virágfüzérek lógtak, fehér ruhájával könnyen játszott a szél. Ezekiel vonásaiban felismerte Chizzyéit is: a jégkék tekintet, az orruk vonala, a szájuk éle pontosan megegyezett, talán még a termetük is, de erre a lány nem vett volna mérget. Az ifjú szintúgy télikabátban és vastag nadrágban volt, mint ahogy Chizzy megjelent az álmaiban. A boldogság szinte kézzel fogható volt körülöttük, ahogy egymás kezét fogták…
  - Hónapok múlva megszületett szeretett fiuk, a kis Chizzy. Jenina nem vállalta, hogy emberalakban hozza világra, hiszen őrzőalakjában sokkal kevesebb fájdalommal jár a szülés, így az első tíz évet rókaalakban töltötte a kis jövevény, miközben a szülei bőszen tanítgatták az átalakulásra, illetve elemének, a tűznek kiismerésére. Mindig lángoló kandalló mellett altatták el, évszaktól függetlenül, hiszen, akinek a tűz az eleme, az ezt igazán meg sem érzi. Mégis, amint megtanult emberré válni, meleg ruhákat kezdett el hordani – kabátot, kesztyűt és sálat húzott hőségben is. Szülei ezt először úgy értelmezték, mint apja iránti csodálatát, azt hitték, csupán rá akar hasonlítani, de nem: a kisfiú hamarosan darabokra hasogatta a tó jegét ifjonti dühében, miután szülei mindenáron a tűzre akarták nevelni.
  
A fiú ereje valóban látványos volt. Alig nézett kis tizenegy-kettőnek, mégis: szemében kiolthatatlan tűz ült, ahogy szüleire nézett, mikor azok ismét tüzet raktak mellette. Egyetlen kézlendítéssel szabdalta fel az egybefüggő jégpáncélt, jégdarabok meredtek az ég felé, és úsztak tova a felszabadult helyen. Szülei döbbenete leírhatatlan volt. Arcuk akár az alabástrom, tekintetük merev, lényükből pedig hitetlenkedés áradt.
  - Nem sok év kellett, és az ifjú már teremteni is képes volt a jeget, ami, tekintve életkorát és azt, hogy két őrző élt, ráadásul egy családban, rendkívüli teljesítmény.
  Jenina azonban teljesen kétségbeesett a dolgok ilyetén alakulása felett. Sok időt töltöttünk akkor együtt a családdal. Fiatal voltam még én is, alig idősebb az ifjú párnál, akik édes családi idilljébe ez az apró hiba belerontott. Persze, lehettünk volna drámaiak, és kijelenthettük volna, hogy ezelőtt ilyenre még nem volt példa, de nem akartuk elhamarkodni a döntést. Horatius már akkor is jó barátom volt, ő nézett utána a dolognak, s csakhamar elkeserítő hírekkel tért haza. Történelmünk ugyanis dúskált ebben a "betegségben". Minden esetben szerelmesek gyermekeként született és minden esetben az idősebb családtag halálával végződött. Az ő fajtájuknak ugyanis nem ez a természetes szaporodási módja, akármilyen hihetetlen is. Őket az elemek szülik önmaguknak; így a Tűz következő őrzőjének Mog hamvai közül kellett volna kikelnie, a Szikla őrzői magából a kőből kelnek életre, és így tovább. Gyermeket szülni a custosok között sokáig lehetetlenség volt, mégis, sokaknak sikerült. Az igaz szerelemnél ugyanis nincs nagyobb erő. Chizzynek ezt sosem hozták tudomására, azt remélve, hogy ha nem tud róla, akkor talán elkerülhető a végkimenetel.
  - De nem így történt, ugye? Mégis bekövetkezett a… vég?
  - Be. Bár sokkal később, mint arra számítottunk. Apa és fia vállt vállnak vetve küzdöttek a háborúban, oltalmazták a rászorulókat, együtt dolgoztak ki haditerveket; ha megszegték a parancsaimat mindig együtt tették – mindent egybevetve remekül kijöttek, de, az a bizonyos mindent megváltoztatott.
  
Lucky szemei előtt egy fiatal nő képe derengett fel. Tekintete meleg volt, belenézve a nyári esték jutottak eszébe, hosszú, barna tincsei finom hullámokban omlottak vállára, arca vonala egyszerű volt, szája mindenhogy mosolyra állt – mégis volt benne valamiféle keserűség.
  - Ő itt Calypsoo. De te valószínűleg Zoeyként ismerheted.
  - Miért van két neve?
  - A háború idején, mint azt már nyilván tudod, nem a nővérem és én voltunk csupán a szembenálló felek. Ott volt még azoknak az ura is, akik az egész emberiség kiirtását követelték. Ő volt Dramagon.   Nem sokkal a háború előtt még ember volt ő maga is – családja volt, sőt, még egy gyermeke is született, szülés közben azonban a felesége életét vesztette, gyermeke sokat betegeskedett, ő maga pedig korlátozott életet élt, nem tudta élvezni azt a létet, amit ő kapott.
  Így került kapcsolatba a fekete mágiával, és végül lett igazán rövid időn belül a nagymestere. Az, hogy olyan gyorsan képes volt uralma alá hajtani és ott is tartani azt a hatalmas erőt, elhivatottságra vall. Utálta az emberiséget, megvetette őket, korlátoltnak, bénának, életképtelennek tartotta őket, létezésüket feleslegesnek ítélte. Egyszer még majdnem a lánya életét is elvette – az apróság azonban könnyedén segítségül hívta a tüzet a maga védelmére.
  
A megkeseredett ember arcának ráncaira rémisztő árnyékot vetettek a lángok. Borostás arca és karikás szeme egészen földöntúlivá tette, azonban már látszott rajta a változás: szeme fekete volt, írisz nélküli, mozgása mesterkélt volt, áradt belőle a gonoszság.
  - Amint rájött, mire képes a gyermeke, felhasználta őt sötét terveihez, miközben ő maga egyre inkább elvesztette emberi alakját. Mégis, a kis Calypsoo mindig megmaradt embernek, egyetlenegyszer sem vette fel emberalakját, titkon segített a környezetükben élőkön, nehogy apja esetlennek találja őket, és öntörvényűen véget vessen szenvedéseiknek.
  Ugyanígy aláásott a kedves papa terveinek a háború idején is. Miközben apja utasítására falvakat égetett fel – félelmetes ereje volt -, át-átszökött a mi táborunkba, és mindannyiszor engem keresett. Az őrök, természetesen, mivel tudták, kicsoda, nem engedték be hozzám. Egyik ilyen látogatása során megsérült, és valahol a két tábor között feküdt mozdulatlan. Ezekiel és Chizzy találtak rá, és vitték őt be saját menedékükbe. Jenina persze volt olyan tájékozott, hogy tudja, veszélyes zsákmányt ejtettek, és egyből a lány eltávolítása mellett döntött. Sőt, ha jól emlékszem, még fel is akarta koncolni.
  
Jenina ezúttal sokkal de sokkal idősebbnek tűnt a korábban látott boldog, gondtalan fiatal lánynál, aki szemérmesen mosolygott a szeretett férfira. Most a pár összezördült, egymás ellen perlekedtek, miközben a fiuk észrevétlen felkapta az alélt testet, és odébb vitte.
  - Chizzy addig élesztgette a lányt, míg az magához nem tért, és elő nem adta gyorsan, hadarva, hogy engem keres, halaszthatatlan ügyben. A fiatal szív könnyen lobban lángra, de hiszen ezt te is nagyon jól tudod. A fiú itta a lány minden szavát, és elhozta hozzám. Bevallom, megrémültem, amikor megláttam, de riadalmam nem tartott sokáig. A lány készségesen árulta el apja és az ellentábor terveinek hibáit, gyengepontjait, s bár a katonáik áttörték az utolsó védvonalunkat, volt időm kihívni az ellenfél vezéreit – a nővérem és Dramagont. Calypsoo segítségének köszönhetően, ha nem is könnyedén, de meglepően gyorsan föléjük kerekedhettem.
  Ezt követően boldog évek vártak ránk. Évek?! Mit beszélek?! Majdnem másfél évezred telt el békességben. Calypsoo szörnyű sebeket szerzett a háború alatt, és Chizzy élete is csak egy hajszálon függött, mégis, úgy látszik, egymásért képesek voltak felépülni. Mikor a lány magához tért, és a nevén szólítottuk, kérte, hogy ezentúl ne nevezzük így, hiszen ez a név egy sötét, könyörtelen, rossz embernek engedelmeskedő lány neve. Édesanyját Zoeynak hívták, kérte hát, hogy, ha másért nem, édesanyja emlékére nevezzük őt így. Bár nem ismerte az asszonyt, szentül hitte, hogy egy erős, magabiztos nő volt, akire felnézett volna, ha még élne. Nem törtük meg őt hitében.
  Chizzy először kerülte őt, nem tudta, hogyan szóljon hozzá, aztán kisebb indokokat talált – megkérdezni ezt-azt, kölcsönkérni, majd visszaadni dolgokat, lényegtelen, de fontosnak tűnő megállapításokat tenni, mígnem már indok nélkül is együtt látta őket az ember.
  Az anyja ezt természetesen nem nézte jó szemmel, Ezekielnek viszont semmi kifogása nem volt ellene, sőt, igyekezett tomboló kedvesét is megbékíteni, s bizony voltak napok, hogy Zoey úgy érezhette, családra talált.
  Horatius azonban tudatán kívül megbolygatta az események békés alakulását. Chizzyben ugyanis olthatatlan tudásszomj ébredt, s a katona volt az, aki bevezette őt a könyvtár rejtelmeibe, megmutatta, mit hol találhat meg a leggyorsabban – s bár a fiú elvileg saját történelmünk titkait akarta kutatni, hogy szükség esetén legyen haditerve, tudjon segíteni Horatiusnak a tervezésben, valójában arra kereste a választ, miért is lehet két Jég custos az ő családjukban. Hamarosan meg is találta a feljegyzéseket, és kételyeit Horatiusra bízta. Azt természetesen nem sejtette, hogy én bármit látok és hallok, amit csak akarok. Horatius megnyugtatta, hogy nem törvényszerű, ami annyi helyen le van írva. Talán pont mind azon felbátorodva estek neki hozzátartozóiknak, hogy a történelemben kerestek rá példákat.
  Az évek folyamán Chizzy és Zoey neve eggyé vált, már csak együtt emlegették őket, remek csapatot alkottak, s erejüknél fogva jobban a birodalom és családjuk hasznára voltak, mint bárki azelőtt. Rengeteg ötletük volt, nélkülük tán nem is tudtam volna úgy felvirágoztatni ezt a birodalmat, mint szerettem volna.
  Mindennek ellenére Zoeyt sokan továbbra is ellenségként ítélték meg, nem tudtak elvonatkoztatni a történtektől, de Chizzyhez, Horatiushoz, Ezekielhez és természetesen hozzám mindig szívesen fordult. Időközben megtanulta felvenni róka alakját, amelyben tán még elbűvölőbb volt, mint emberként.
egy helyük Chizzyvel, amiről én is csak szóbeszédekből értesültem. Azt mondták, a tó alatt van, ahogy azt is, hogy a törmelékes folyosón. Felvetették, hogy tán a falak által közbezárt, elvadult erdős részen, tán a birodalmon kívül – senki sem tudta pontosan, hol. Oda vonultak el mindig, és élték az életüket.
  Felfordulás igazán csak hónapokkal később kerekedett – mind a hat elemnek volt custosa, sőt, a jégnek még kettő is, mikor Zoey teherbe esett. A békés hangulat és a kialakított idill odalett, az addig szerető közeg eltűnt: mindenki a szerelmesek ellen fordult, s józan érvekre hagyatkozva kérték, vessenek véget a "dolognak" – így hívták ugyanis a születendő gyermeket. A fiatalok persze tiltakoztak: nem volt szükség több custosra, és az is igazolásra került a történelmi feljegyzésekből, hogy nem törvényszerű, hogy gyermekük is custos lesz. Ez azonban keveseket győzött meg: mindössze Horatius és én voltunk azok, akik hittünk nekik, és segítettük őket. Örökké azonban mi sem lehettünk mellettük.
  Jenina és Ezekiel egyetértése mindennél veszélyesebbnek bizonyult. Bár ne lettem volna ott…
  
Az úrnő emlékének hangja elcsuklott, mintha csak a derengés is képes lenne könnyekre fakadni. A szavakat ismét képek váltották fel: a kétségbeesett Zoey kék ruhájában a télikabátos férfi vállára omlik, keserves zokogása betölti a termet.
  A hirtelen dörrenésre Chizzy talpra ugrott, kardja már ott is volt kezében. Az úrnő is felpattant, és magával húzta a felsikoltó kismamát. Ezekiel dühösen rontott be, nyomában Jeninával; földrengést és jégverést hoztak magukkal a barlang mélyére, ahol épp meghúzta magát a fiatal pár.
  - Ennek véget kell vetni, ez így nem mehet tovább! – Ezekiel mély basszusa végigzengett a barlang falain, Jenina léptei nyomán pedig egyre dobolt a földrengés – a sziklafalból azonban semmilyen segítséget nem nyerhetett.
  - Ezekiel, Jenina, megtiltom, hogy… - kezdett bele az úrnő.
  - Nem, Elektra! – sipította az asszony. – Ez családi ügy, nem avatkozhatsz bele. Egyedül a mi jogunk eldönteni, hogy mit teszünk a fiunkkal. és ezt neki is be kéne látni. Jót akarunk!
  - Jót akartok?! – Chizzy baritonja természetellenesen magasnak hatott apja mély, zengő hangja után. A két férfi farkasszemet nézett, a levegő érezhetően lehűlt, s a párás levegő hamar jégvirágokat rajzol a barlang hideg sziklafalára.
  - Az összecsapás nem tartott igazán sokáig. Az azonos elemű custosoknál nem nehéz legyőzni a gyengébbet. Egyszerűen elárasztják a másikat minden erejükkel – ahogy ez akkor is történt. A gyengébb nem tud megbirkózni a testét sújtó elemmel, és tulajdonképpen, megfagy, és alkotóelemeire robban szét. Chizzyn már nem sokkal a születése után megmutatkozott rendkívüli ereje, így nem csoda, ha második támadásra szükség sem volt – Ezekiel nem bírt a rámért csapással.
  Bár a kedvesét védte, saját tette elborzasztotta őt, cselekvésképtelenné tette, Jeninát azonban csak még inkább felbuzdította. A zsibbadás rajtam is erőt vett, ahogy a szemem láttára vált semmivé az egyik legjobb emberem – és egy nagyon jó barátom. Egyikőnk sem látta, ahogy Jenina Zoeyra támadt, csak amikor a sikolyokat hallottuk, az oszlatta el végleg a ködöt a szemünk elől.
  A baba természetesen elment, de Zoey túlélte a csapást. Chizzy napokat ült az ágya mellett, és próbálta meggyőzni magát, hogy helyesen cselekedett, hogy ha ő tette volna ugyanezt, az apja is Jenina védelmére sietett volna – azonban akkor is Ezekiel maradt volna alul a küzdelemben. Felváltva látogattuk őt és a megözvegyült Jeninát Horatiussal, sőt Chizzyhez egy másik jó barátom, az Öreg is benézett, és próbált a lelkére beszélni. Az Öreg a ti világotokból való, és az onnan hozott bölcsességgel próbálta meggyőzni a fiatalokat.
  Chizzy épphogy csak helyrekerült, mikor Zoey magához tért, és kezdődött az egész mókuskerék elölről.
  Bár idővel kezdtek megnyugodni a kedélyek, Jenina egyre tajtékzott, hogy fia továbbra sem hagyja el azt az árulót, az ellenséget. Mindenáron vissza akarta kapni a fiát, az egyetlent, aki maradt neki néhai szerelmétől.
  Akkor határoztam el, hogy közbelépek. Egyre többet rendeltem magamhoz Chizzyt, de még én sem tudtam elérni, hogy megbékéljen a tettével – persze, nem is várhattam el tőle, hogy elfogadja, hogy megölte az apját. Bár Zoey előtt továbbra is mosolygott, és úgy viselkedett, mint egy szerelmes, láttam, én láttam rajta, hogy belülről a keserűség marja, hogy valójában, még ha nem is teljese egészében, de Zoeyt is hibáztatja a történtekért. Feladatot adtam hát neki, túl nagy feladatot, s utólag már én magam is bántam, de tudom, hogy úgy kellett lennie. Talán azzal, hogy visszahoztad, csak azt érted el, hogy Zoey visszaáll az apjához. Lehet, hogy világgá megy, elképzelhető, hogy hárman együtt újra összeállnak, de ezt már a te feladatod lesz megoldani.
  Chizzynek és nekem azonban sok-sok titkunk van, amik kiderítését rád bízom.
  - Miért? Miért nem mutatod meg őket egyszerűen?
  - Mert lényegtelen apróságok, amik úgyis bevillannak majd elalvás előtt.
  - Hogy érted, hogy bevillannak majd?
  - Ó, kedvesem, hiszen mi egyek leszünk majd. A te emlékeid és az enyéim, kettőnk tapasztalata egyesül majd benned, s együtt kell véget vetnünk a még dúló háborúnak.
  - Én… én ezt nem értem…
  - Hogy is érthetnéd, hiszen még alig érkeztél meg, és nézz magadra: szárnyaid vannak! Aludj egyet, hogy kipihend a fárasztó bolyongást, álmodban pedig meséld el nekem az apró emlékeket, amik mosolyt vagy épp könnyeket csaltak az arcodra…

  Álmában történetet mesélni teljesen más volt, mint ébren, nem is hitte, hogy képes rá, mégis könnyűszerrel számolt be bármiről az úrnőnek. Nem látta, ahogy bőrén egyre több világos cikornya húzódik, minél többet mesél és minél többet mesélnek neki.
  Abban sem látott semmi kivetnivalót, hogy lassan már nem Luckyként, hanem mint Elektra gondolt önmagára…

  Észveszejtő volt a hasonlóság a lány és az úrnő között, mikor először látta őket együtt abban az álomban. Mikor szemberohant vele az utcán a lány, egyből felismerte, és megmutatta magát – mire az elájult. Jóllehet, elsőre ugyanolyannak tűnt, mint az összes többi, akiket Chizzy eleddig szemmel tartott, de a szeme, a szeme volt az, ami azokat a melengető emlékeket felidézte benne. Ahogy az úrnő kiküldte az őröket, akiket érte szalasztott, ahogy a pillái árnyékot vetette csillogó szemére, ahogy édes hangon a nevét mondta…
  Chizzy akkor majd’ beleőrült az emlékezésbe, ám most, fájdalmak között sem volt jobb a helyzete: eleme hiába feszítette, csűrte, csavarta testét, az emlékek nem szűntek előretolakodni.
  Sóhajokat hallott a fülében, ezüstös tincsek csúsztak az ujjai alatt… Azt hitte, attól elmúlik, azt hitte, attól jobb lesz!
  Azt ígérte, hogy véget ér majd a szenvedés!
  Hogy ketten együtt túl lesznek a dolgon!
  Azt ígérte, hogy Zoey erről sosem fog tudni…
  Hazudott!
  Hazudott, hazudott!

  A görcs ívbe hajlította a testét, érezte, ahogy a sebben csikorog az elfagyott vér – immár küzdött a jég ellen, próbált fölé kerekedni, próbálta uralni, emlékei azonban nem hagyták. Egyre-egyre ostromolták őt.
  Elektra… - hallotta a halk nyöszörgés valahonnan elméje egy eldugott zugából. - … Elektra nem akarta.
  Én voltam az.
  Én.

  Elméje felordított, mikor a fagy elérte a fejét is, szinte megfojtva őt. Minden porcikája tiltakozott ellene, ő mégis csak tűrte, tűrte, s idővel rájött: amíg az emlékáradatnak nem vet véget, addig tehetetlen lesz az elemével szemben.
  Hamarosan sötét emlékei kavalkádja elült a fejében, helyet adva a csendnek, és az átláthatatlan végeérhetetlen sötétségnek.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Regény
· Írta: mslucas
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 101
Regisztrált: 0
Kereső robot: 14
Összes: 115

Page generated in 0.0893 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz