Másnap: kórház. Fehér plafon, fehér paplan, és a sosem hiányzó kellék, a fehér köpenyes Nate, a bátyám. Szaggató fájdalom a fejemben, de legalább újra kőkemény homály a szívemben. Nate az ágyam melletti széken tespedt, fejét a tenyerén támasztva, s unottan bámult rám.
- Mi a jó életet műveltél már megint, hugicám…? - mormogta mit sem változtatva testhelyzetén. Nem mertem válaszolni, azzal mindig csak rontottam a helyzeten, azzal mindig csak hosszabbá tettem az amúgy sem rövid hegyi beszédeket.
- Van fogalmad arról, hogy hány órát dolgozom egy nap? Egy héten? Egy évben? - Nate hangereje nőttön nőtt, de még mindig nem mozdult – amit most valahogy még fenyegetőbbnek éreztem.
- Sokat. Tudod?! Rohadt sokat. Te mit csinálsz? Semmit. És akkor még arra sem vagy képes, hogy kikerülj egy üvegasztalt? És akkor én mit kapok? Még egy beteget a sürgősségire. Mintha nem lenne így is bőven elég. Szuper. Fantasztikus. Köszönöm szépen, Dianne.
Talán csak két másodpercig tűrte tovább a szótlanságomat, aztán lomhán felállt és felém lépett.
- Mondj már valamit az isten szerelmére, ne kelljen már idegsebészt hívnom!
- Jól vagyok. Semmi baj és bocs. - hebegtem felé, amire csak morrant egyet.
- A homlokod közepét kellett összevarrnom 34 óra meló után, úgyhogy leszel szíves nem piszkálni, vakargatni, mert épp eleget szarakodtam azon, hogy minél szebb heg maradjon vissza.
Nyeltem egyet és bólintottam.
- És ha nem akarsz Quasimodo lenni az elkövetkező időben, akkor jó lesz, ha vigyázol. Legalább a bőröd maradjon ép, ha már… na mindegy…
- Oké…
- Na. Scott fog hazavinni. Ha fájna, a fiókban van fájdalomcsillapító. Csak nehogy túladagold magad, mert én nem mosom ki a gyomrod, azt már nem. Épp elég a sok idióta tinédzserből. Ja, és ha nem talállak ágyban, amikor hazaérek, akkor a saját kezemmel fogom kitekerni a nyakad.
- Oké… köszönöm, Dr. Miller. - mondtam szinte suttogva, hogy az elviselhetetlen modorú bátyámból egy apró mosolyt kicsikarjak.
- Oké… - mondta az alig észrevehető mosollyal, s elindult az ajtó felé.
- Nate?
- Igen?
- Kérdezhetek valamit?
- Csak gyorsan… - sóhajtotta, s visszafordult az ágyam felé.
- Hol van John?
- Tudod, hogy hol van. - vágta rá szokatlan gyorsasággal, s kiviharzott az ajtón.
Egy ideig még próbáltam felidézni, hogy mi is történhetett előző este, de szinte azonnal álomba merültem, ahogy Nate magamra hagyott. Álmomban még egész kicsi voltam és a nagyszüleink házában voltunk. A szüleink halála után ott laktunk néhány évig, nem sokáig, mert hamarosan sajnos ők is meghaltak. Az ágyamban feküdtem, a párnának tiszta ágynemű illata volt, de vacogtam a jéghideg paplan alatt. Minél inkább próbáltam befészkelni magam, annál jobban fáztam. A ház elég kicsi volt két felnőtthöz és négy gyerekhez, összesen csak három hálószoba volt az emeleten. Én Nate-tel laktam, Scott pedig John-nal, a harmadik szoba a Nagyiék hálója volt.
- Maradj már nyugton, Dianne, mit zajongsz már ennyit… - mordult rám Nate a suttogni képtelen kamasz hangján.
- Nagyon fázom. - nyöszörögtem alig hallhatóan, a mélyből.
- A rohadt életbe már. - morgott továbbra is és csapkodva felkelt az ágyából. Most már a félelemtől is reszkettem… Felkapcsolta az ágyam fölötti fali lámpát és lerántotta rólam a takarót. Hunyorogva néztem fel rá. Egy pillanatra láttam, ahogy szemeiből kiveszik a szokásos élet és ember utálat, majd óvatosan a homlokomra tette a tenyerét. Jéghideg volt a keze.
- Te lázas vagy. - szisszent fel és kirohant a szobából. Hallottam, ahogy kint az előszoba szekrényben matat, ahol a gyógyszeres doboz volt. A keserű lázcsillapító gondolatától már előre émelyegni kezdtem és éreztem, hogy a szememből lassan kicsordul a könny. Mire Nate visszajött, újra bevackoltam magam a paplan alá, szorosan, nehogy le tudja rólam rántani. Hallottam, ahogy szó nélkül letesz egy poharat az ágy melletti éjjeli szekrényre, s kipattint egy tablettát. Éreztem, ahogy egyre idegesebben lélegzik.
- Dianne… - nyögte, miközben próbálta megragadni a takaró szegélyét, amit én az életem árán sem engedtem volna el.
- Dianne! Add már azt a rohadt takarót! Tudod, hogy mi a szabály! Ha a Nagyiék nincsenek itthon, a legidősebb a főnök. Úgyhogy azt csinálod, amit mondok! Dianne! - kiabált velem, míg végül sikerült megkaparintania a takarót, s lendületből a szoba másik végébe hajította. Én reszketve felkucorodtam a párnámhoz, s zokogni kezdtem. Nate egy másodpercig tehetetlenül állt előttem, majd összeszedett magában minden testvéri együttérzést.
- Na… ne sírj… vedd be gyorsan ezt a kis tablettát és vissza is bújhatsz az ágyba. - a malomkerék nagyságú keser-fehér tabletta pillanatról pillanatra egyre nagyobbra duzzadt Nate tenyere közepén, miközben felém nyújtotta azt. Hisztérikusan kezdtem hüppögni, s összeszorítva az ajkaimat tekertem a fejem.
- Dianne…- sóhajtotta – muszáj, értsd meg már! Muszáj!
- Nem! - üvöltöttem torkom szakadtából, mire Nate szemei villámokat kezdtek szórni, s dühösen fújtatott.
- Nem? Tudod, mi lesz, ha nem veszed be a tablettát?
Nem akartam hallani a választ, inkább meghaltam volna, mintsem, hogy lenyeljem azt. Nate közel lépett hozzám, magas alkata a plafonig nyúlt, majd dühöngve fröcsögte felém a szavakat.
- John előveszi az ekkora injekciós tűt és tövig beléd szúrja! - két tenyere közt mutatta a tű gigantikus nagyságát.
Torkom szakadtából sikoltozni kezdtem, kiugrottam az ágyból és kirohantam a folyosóra, majd balra fordultam a lépcső felé. Határozott szándékomban állt, hogy világgá megyek. Inkább, mint egy szuri. Nate kiáltozva rohant utánam, hogy álljak meg. Végül valóban megálltam, mert az utolsó lépcsőfokról leérve akadályba ütköztem. Az akadály az éppen hazaérkező John volt, aki azonnal felkapott és jobb karjára ültetett. Meglepetten bámultam rá, s nem tudtam, hogy mégis hogy kellene reagálnom. Ő az, aki belémszúrja most azt a hatalmas tűt, vagy Ő az, aki valahogy megoldja a dolgokat fájdalom nélkül?! Így csak idegesen szipogtam, bámulva a forró sötétkék, mosolygós szemeit.
- Hát itt meg mi folyik? - kérdezte kedves, halk hangon, miközben nem szakította meg velem a szemkontaktust, s a jobb kezével lassan végig simította a homlokomat. Nate fújtatva dobogott le a lépcsőn.
- Hál'Isten, hogy itt vagy! Dianne lázas! - ahogy Nate leért mellénk a lépcső aljára, átkaroltam John nyakát és szorosan hozzá bújtam. John elnevette magát, amin mindketten nagyon meglepődtünk. Nate is furcsán nézhetett rá, mert John így folytatta:
- Bocs… csak… és ilyenkor kell vele fogócskáznod?! - pukkadozott a nevetéstől, mire én is Nate felé fordultam és nevetni kezdtem. Nate majdnem felrobbant.
- Dehogy fogócskáztunk! Nem akarja bevenni a gyógyszert! - villámlott a szeme, s közben rám mutatott. John még jobban el kezdett nevetni azon, hogy Nate mennyire nem veszi észre az ugratást.
- Megkérdezted tőle, hogy miért nem akarja bevenni? - kérdezte Nate-től még mindig könnyeden. Nate sértődötten megvonta a vállát. John felém fordult.
- Miért nem akarod bevenni, Dee?
- A torkomon akad. Megfulladok tőle! Nem veszem be! Nate azt mondta, hogy belém szúrsz egy ekkora tűt. - mutattam én is széttárva a két karomat.
- Most komolyan ezt mondtad a négy éves húgodnak? - John hangja beszigorodott. Nate puffogva hátat fordított, s felfelé a lépcsőn valami ilyesmit mormogott: - Csináljatok, amit akartok.
John letett, kézen fogott, s Nate után mentünk. Mikor beértünk a szobába, a bátyám már az ágyán feküdt és sértődötten bámulta a plafont. John betett az ágyamba, s Nate felé fordult.
- Nate, légy szíves add oda Teddy-t. - Nate sóhajtozások közepette felült, s leemelte az ágya melletti polcról Teddy macit, majd odadobta John-nak. John elkapta a bátyám tekintetét, s egy másodpercnyi finom pislantással megenyhítette őt.
- Hé, Diane. Szerintem Teddy-nek nagyon forró a homloka, lázas lehet… - mondta Nate, s felénk fordult. Aggódva John-ra néztem, aki Teddy fejére tette a tenyerét, és tettetett komolysággal azt mondta nekem. - Igen, nagyon magas láza van. Vajon mije fájhat?
- A torka fáj. Nehéz neki nyelnie. - bólogattam. John megsimogatta a fejem és a kezembe adta Teddy-t.
- Teddy nagyon szeretne meggyógyulni, de nem akarja bevenni a gyógyszert. - mondta John, s először tanácstalanul néztem rá, miközben aggódva simogattam a macit.
- Ez butaság, Teddy. Vedd be szépen a gyógyszert! - mondtam és a szekrényhez nyúltam, a tablettáért. John megelőzött, a kezébe vette s felém nyújtotta azt.
- Teddy csak akkor veszi be, ha előbb Dee is beveszi. Talán Dee torka is fájdogál… - bólintottam és minden zokszó nélkül bevettem.
- Hát ez hihetetlen! - ujjongott Nate a másik ágyról.
- Reggelre Dee és Teddy is meggyógyul. - mondta John, miközben homlokon puszilt és betakart. - és ha Nate is elkapja, akkor ekkora szurit kap azonnal a seggébe.
Arra ébredtem, hogy valaki felkapcsolja a fejem fölötti fali lámpát. Az arcomon még ott volt az álom okozta mosoly nyoma. Hunyorogva nyitottam ki a szemem, s egy kopott plüssmaci fejet pillantottam meg magam előtt. Felnevettem, és kivettem a kézből Teddy-t, majd felültem.
- Szia. Hogy vagy?
- Ahogy Teddy. - válaszoltam még mindig nevetve. - Kicsit fáj még a buksija. - a kéz megsimította az arcomat.
- Teddy azért jött, hogy rápirítson Dee-re, ha el akarna futni…
-… az ekkora injekciók elől… - fejeztem be a mondatot nevetve, majd elsírtam magam.
- Na… - a karok átöleltek – hát azért ez nem akkora tragédia ám… - nevetett.
- Nem… nem azért, csak egy álom hatása… - szipogtam és minden földi erőmmel belekapaszkodtam az ölelésébe.
|
Online látogatók:
Látogató: 113
Regisztrált: 0
Kereső robot: 23 
Összes: 136
