Navigáció


RSS: összes ·




Esszé: Halálra születve V.

, 330 olvasás, biteruj , 1 hozzászólás

Elmélkedés

Néhány lélek álmodja ezt a világot, néhány elme irányítja mindenkiét, néhányan vannak mégsem félnek. Miért is tennék, ki ellen?

21 nap, csak ennyi kell ahhoz, hogy valami szokássá váljon. Ennyi idő kell, hogy elfogadjuk a még rövidebbre húzott láncot, amit a pokol mélyére forrasztanak és olykor, ha elragad a gondolkodás gyönyöre, rántanak rajta egyet-egyet, hogy tudjuk, hol a helyünk. Ismét egy megszorítás, megint egy gyilkosság és egy kis gyűlöletkeltés. Nézem ezt a világot, de nem tudom megérteni, miként kerültem én ide. Minden porcikám hadban áll az egész emberiséggel. Olyan, mintha folyton ki akarna vetni magából, de végül inkább csak arrébb tesz, hogy legyengítsen, amíg előröl kezdek mindent és csak a létfenntartásomra koncentrálok. Nem érzem, hogy bármit is számítanék, nem vagyok otthon sehol és nincs olyan eszme amivel azonosulni tudnék. Olyan sokat kell még tanulnom, annyi kínzó nap áll még előttem, sosem fogom megérteni miért kell ennek így lennie, mikor olyan egyszerű lenne szabadnak lenni. Nem hiszek benne, hogy az ember rossz, nem hiszek a világvallásoknak, akik ezt állítják, mindből kiveszett már az, amiért érdemes lenne foglalkozni vele. Sajnálom, de jobb minél hamarabb észrevenni, az erkölcs elhagyta a civilizált emberiséget.
Gyakran gondolkozom rajta, hogy elmegyek egy nagy erdőbe, építek magamnak egy kis házat, állattenyésztéssel és növénytermesztéssel fogok foglalkozni, távol az összes várostól, távol az emberektől, csak egy megfelelő társ kell hozzá. De nem tudom ez a megoldás lenne e az igazi. Viszont nem vetem el mint lehetőséget.
Szerelmes akarok lenni az életbe, tisztelni és óvni mindent, ami osztozik velem a fényben és a sötétségben. Érezni akarom, hogy hasznos minden szó, amit elolvasok, nem pedig olyan "fontos információkat" ömlesztenek a fejembe, amelyeknek már lehet be is bizonyították az ellenkezőjét.
Működő rendszer vesz körül minket, mégsem értjük meg, hogy ettől kéne tanulni, nem pedig talányokban és a valóra vált bűvésztrükkökben látni a dicső jövőt.
Annyit fejlődött a technika, a kommunikáció. Én azt hittem egyenes arányban fog nőni ezzel a műveltség is, mivel már nem kell fizetni a gondolatokért, le is tölthetjük. Ehelyett pont az ellenkezőjét tapasztalom. Már nem tudok miről beszélgetni az emberekkel, és én érzem unalmasnak magam, mert nem tartom a lépést az új irányzatokkal, amik megölik a maradék erkölcsöt, bölcsességet és elfordítják egymástól az lelkeket. Egyre vastagabbak a börtönfalak, és egyre kisebb az esély arra, hogy olyan elmékbe botlunk, akik a közjó és a fejlődés terhét hajlandóak cipelni egy életen át.
Az értelmiségieket nem érdekli a munkásréteg, nem tanítja őket és nem adja nekik drága perceiket, amiket viszont a hatalom busásan megfizet, ha nem vonja kétségbe a célt, amire agya képességeit felhasználják.

Újra és újra sötétbe borul a jövőkép, nemzedékről nemzedékre száll a pusztítás, ami kettétép mindenkit, aki csak békésen le szeretne élni egy életet. Apáink átkoztak el ostoba kedvességgel, valóra vált álmaikért szenvedünk és amiért mi álmodunk, azért a mi gyerekeink fognak szenvedni. Mert nem életképesek a terveink. Be áthatatlan következményekkel jár minden gondolatunk, hát miért nem vigyázunk rá mit kívánunk? Egy vasöklű államfőt akartunk, megkaptunk, hatalmat adtunk és megszenvedtük. Hatalmat akartunk a népnek, megkaptuk, megszenvedtük, mert a nép nem ért hozzá. Van e jó megoldás?
Nem lenne sokkal egyszerűbb ha egy kicsit senki nem akarna okos lenni, egy kicsit mindenki csendben maradna? Csak várnánk, és keresnénk azt az embert aki érzi a fényt.
Mindenki megérzi azokat a személyeket, akik színt visznek a világba, akik képesek a napot az égen tartani és olyan lehetőségeket kínálnak fel, amire azelőtt nem is gondoltunk. De Ők sajnos nem kapnak lehetőséget, hogy megmutathassák, hogy mit tennének hatalommal a kezükben.
És ez csak annak köszönhető, hogy türelmetlenek vagyunk, és nagyon naivak, felejtünk, megbocsátunk, elhiszünk mindent. Mindig ugyanazokba a hibákba esünk és hagyjuk magunkat elnyomni olyanoknak, akiket egyébként utálunk. Furcsa viselkedés ez.

Már látom, hogy mi lesz ennek a következménye, talán még sokkal csúnyább is lesz, mint akármikor.
Képzeljünk csak el egy focimeccset, ahol a két kemény mag összecsap, és miért? Mert elhiszik, hogy van értelme összeverni egymást egy játék miatt, ami egyébként a szórakozásra és szórakoztatásra lett kitalálva, de hát kinek mi a szórakozás. Majd a verekedés közben már el is felejtik az eredeti indítékot, "csak azért ütöm, mert megütött, éppen lehet nem is ő volt de ez már lényegtelen, mert dühös vagyok." De lehet azért kapálózik veszettül, hogy szabaduljon, mert időközben rájött, ez nem is volt olyan remek ötlet.
Miközben ez lezajlik, észre sem veszik, hogy kitaposták a növényeket, ártatlanokon csattant a sörösüveg, és még kevesebb agysejtjük van, mint amennyivel harcba indultak. De a vége büszkeség, " mert én ott voltam és helyt álltam". Ha jobban megnézzük nem érdemelnek több tiszteletet, mint egy jéghoki játékos, mert igazából, habár szenvedett is közben, de szórakozni indult. Inkább sajnálni kéne őket, nem pedig feltölteni őket társadalmi fontossággal.
A katonaság kitől véd meg minket? Más népektől vagy más vezetőktől?
Például New York város sosem fogja a fejébe venni, hogy na én most elfoglalom Budapestet, mert nekem arra szükségem van. A munkások nem találnak ki ilyet, a tanárok vagy a fizikusok, mérnökök szintén nem. Egy olyan réteg indít háborút, akikre semmi szükség, akik az idejüket teljesen felesleges munkafolyamatokra vesztegetik.
Természetesen kellenek vezetők akik összefogják a népet és irányt mutatnak, de miért nem lehetnek ténylegesen olyan személyek, akiknek a lelkük megérett a feladatra. Akik átvezetnek minket minden nehézségen, akár természeti katasztrófákon, akár emberek közti konfliktusokon és megoldásokat keresnek, nem pedig szankciókat találnak ki. Akik nevelni és nem butítani akarják a népet. Akik életcélnak tekintik az emberiség megóvását és felkészítését a halálra, mert ezt sem érdemes elfelejteni, hogy rettegésünk tárgya főleg ez.

Olyan keveset ér egy élet manapság, be kell látnunk, hogy az emberek közönye mindenre kiterjed. Nem számíthatunk másra, megszűnt az a világ, ahol volt értéke a "bajtárs" szónak. Féljük a halált és talán ezért adakozunk olyan lelkesen az egyházaknak, hátha ez segít, pedig ott mélyen talán még érezzük, hogy ezzel nem teszünk semmit, de talán a szándék is elég gondoljuk. Nyugalmat kapunk a pénzünkért, vár minket a mennyország, vagy hívjuk akárhogy, és persze ijesztetésnek is tökéletes a pokol. Ha nem jársz templomba = nem támogatod az egyházat, akkor az örök tűzben fogsz égni. Mennyire valószínű, hogy ezen múlik.
Tökéletes volt egy tesztnek, megláttuk, rendben köszönjük már tudjuk, hogy ez így nem működik. Nem lenne épp itt az ideje, hogy abbahagyjuk a kísérletet?

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Elmélkedés
· Kategória: Esszé
· Írta: biteruj
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 10
Regisztrált: 2
Kereső robot: 12
Összes: 24
Jelenlévők:
 · GoldDrag
 · Öreg


Page generated in 0.039 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz