Navigáció


RSS: összes ·




Esszé: Halálra születve II.

, 328 olvasás, biteruj , 2 hozzászólás

Elmélkedés

Túl akarom élni az üvöltést. Elszeparálva magam a fájdalomtól, így csak a fénye jut el hozzám azoknak a szívdobbanásoknak, melyek már nem e világért dübörögnek. Igazat adnak ezek a gyámoltalan lények, annak, aki megköti a kezüket, hisz sosem voltak még szabadok, nem tudják, milyen az.
Én sem voltam. De emlékszem arra a pár pillantásra, amit az álmomban éreztem, mikor körülnézve láttam egy bolygót, ahol az élet együtt táncol a halállal, és senki nem tarja ezt félelmetesnek.
Mikor érek meg a feladatra, hogy visszatérjek és magam lehessek az alázat és eggyé olvadó erők minden ragyogása? Nem akarom, hogy elítéljetek, de ha nincs más módja a repülésnek, akkor kirántom magam alól a földet, és majd mind meglátjátok, hogy lehetséges.
Eltaszít magától a hatalom, amire a pusztítás és kín koronáját helyezték hazug papok arany és márvány templomuk oltárán, hol embert áldoznak minden vasárnap. Bárcsak magukat áldoznák, elvárható lenne, ha a tisztelet valóban akkora, mint azt prédikálják díszes ruháikban.
Ordít az Isten, igen ő üvölt. És ti elbújtok, mert úgy félitek a halált, mintha ez lenne az utolsó. Mártírok, kik hite acél, sírnak a máglyán és nem is gondolnak másra, csak hogy a fájdalom már sosem ér véget.
Hogy ki az ördög? Én vagyok, és te vagy. Mindenki, akinek a teste megbéklyózza ártatlan lelkét. Amikor csak a fizikai szükségleteink kielégítésével foglalkozunk, rohanunk a gazdagság után, mit sem törődve a tanulással, az úttal, ami tapasztalatok szerzésére jött létre. Anyagot gyűjtünk szórakoztatásunkra, kényelmünkre és rangunk érzékeltetésére.
Amikor az ember elvesztette a kontrollt a teste felett, elvesztette a kapcsolatát a mindenséggel. Gyarló lett és azóta sem keresi a kulcsot, csak a kifogásokat.

Íme, a XXI. század. A pokol első szintje. A vallások a vég eljövetelével fenyegetőznek, de még ők sem biztosak az apokalipszisben. Így máig szent és sérthetetlen adatokat írnak fölül, csak hogy felelőtlen ígéreteik és az emberek megfélemlítésének hiábavalósága ne vessen rossz színt oly nagyra becsült egyházainkra. A testiség, az élvezetek, a mámor. "Élj a mának!" A propaganda meglegyinti előttünk a szenvedély parfümével átitatott selyemzsebkendőt, minek másik oldalára átlátszó cérnával hímzett szöveg olvasható: Tökéletes ostobaság.
Kevés faj büszkélkedhet vele ezen a Földön, hogy a saját elnyomója. Végtelenre bonyolított dolgok az átláthatatlanság mögé rejtőzve bújtatják igazi értelmüket. Az eldugott kincs, amire mindenkinek szüksége van, az információ. Az élet értelme, a szenvedés vége, a bosszú napja.
Addig leszünk a tudatlanság foglya, amíg az utolsó húsdarab is fel tudja dolgozni magában, hogy csak magára haragudhat. A bosszú napja, egy újabb, ismeretlen, talán kegyetlenebb szenvedést hasít ki belőlünk és átkozza el vele a holnapunkat. Mi hát a vég? Minek a vége?
Nem ragaszkodok görcsösen mostani életemhez, persze meggyászolnám, de ha az emberiségre egy szebb jövő várna, akkor félreállnék a változás útjából. A nagy küzdelem, az felegyenesedett majmok küzdelme önmagukkal. Már nem a szél pörgeti a széllapátokat, hanem a lapátok gerjesztik a szelet. Vesztesei vagyunk egy ősi harcnak. A bűnbeesés története ez.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Elmélkedés
· Kategória: Esszé
· Írta: biteruj
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 9
Regisztrált: 3
Kereső robot: 17
Összes: 29
Jelenlévők:
 · GoldDrag
 · Kavics
 · PiaNista


Page generated in 0.0453 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz