Navigáció


RSS: összes ·




Novella: "Kobzán a dal magára vall"

, 325 olvasás, AltErna , 0 hozzászólás

Misztikum

Tízévesforma kislány voltam, alacsony növésű, vékony kis csitri, vékonyszálú, matt fényű hajam két csenevész copfba fonva. Törékeny külsőm azonban komoly belső tartalommal, kifejezetten művészi és lírai lélekkel párosult.
Nagymamáméknál, a kis padlásszobában gyakran éjszakákon át égett a kislámpám, mert akkor tört elő belőlem az ihlet a versíráshoz, festéshez vagy rajzoláshoz. De volt, hogy egyszerűen csak elkalandoztam, és bámészkodtam kifelé a holdvilágba a kicsi, kör alakú ablakon.
Akkor még a legjobb barátnőm a velem közel egyidős unokatestvérem, Zsófia volt. Általában együtt voltunk nagymamánál, aminek én rendszerint nagyon örültem. Már eleve azért is, hogy volt kivel megosztanom a szobámat. Meg azért, mert mindent közösen csináltunk. Mindig meghallgattuk egymást, szinte mindenben egyetértettünk, sokat játszottunk és szórakoztunk. Esténként együtt majszoltuk a birsalmasajtot dióval, miközben karjainkkal a kedves, idős nagymama munkában meggörnyedt vállát átfonva hallgattuk csodálatos meséit és történeteit. Ó, milyen bölcs nagyanyám volt nekem! És milyen érdekesen tudott mesélni! Valósággal átéltük, amiket mondott, csüngtünk rajta, ittuk minden szavát, akár a mézes tejet. Az öregek tapasztaltságával mesélt a fiatalkori élményeiről, amikor még a kútra jártak vizet hordani, és ez egyben nagyszerű találkozóhely is volt, csakúgy mint a fonó vagy a tejcsárda, ahová csapatostul jártak az ifjú hölgyek, és csak úgy pergett a nyelvük a pletykában. Ám mesélt mindenféle misztikus, már-már félelmetes történetet is. Tőle tudtuk meg, hogy mit sír a szél borongós őszi éjszakákon, és hogy a holtak lelke gyakran visszajár, és hogy az a fekete öltönyös, sötét tekintetű bácsi a falon lévő portrén nem holmi maffiózó, hanem az üknagyapánk. Elmondta azt is, hogy régen a balkezes nőket boszorkánynak, tisztátalannak tartották és máglyán megégették, amíg le nem porladt a hús a csontjukról és üszökké meg hamuvá változtak át. Ez utóbbi valóságos rémtörténet volt számunkra, ugyanis mi Zsófival mindketten balkezesek voltunk.
Hasonló történetekkel aztán mi is szórakoztattuk egymást esténként Zsófival fönt a padlásszobában. Olyankor az egész szoba valamiféle furcsa, félelmetes túlvilági érzést keltett bennünk, a sötétbordó falakkal és barna bútorokkal. A sarokban állt egy bölcső és egy hintaszék, amelyek a nyitott ablaknál beáramló szél hatására ringani kezdtek, felidézve bennünk a már jól ismert boszorkány-és kísértettörténeteket, különösen, amikor a tetőablakon megjelent két világító, sárga szem, amitől kis híján szívbajt kaptunk. Hamarosan kiderült azonban, hogy az csak Maffia, a fekete macska sötétben világító szeme. És még átéltünk jópár ilyen érdekes történetet ebben a kissé titokzatos, valószínűleg nagy családi-történelmi múlttal rendelkező kisszobában.
Nappal azonban egész más volt a kisszobánk hangulata. A beáradó fény barátságosan megvilágította a sötét, komor falakat, a nyitott ablakon át fújdogáló szellő pedig táncra késztette az ablakon csüngő, pirosas-sárgás ruhát viselő kis bohócot és az ajtón lógó szélharangot, amely ilyenkor mindig olyan finom csilingelésbe kezdett, hogy gyönyörűség volt hallgatni.
Az ablakon át kitekintgetve pedig azt figyeltük Zsófival, hogyan zajlik az élet a szomszédságban és a szemközti utcákon. Ez már egyfajta szertartás volt számunkra. Mindig találtunk valami érdekeset. A szomszéd egyszálbél kisfiút nézve például rendre röhögőgörcsöt kaptunk, mert az olyan szinten satnya volt, hogy sosem tudtuk eldönteni, hogy Ernő vonszolja-e az ernyőt, vagy inkább az ernyő Ernőt. Zsófival, - mint minden másban – abban is egyetértettünk, hogy talán inkább a második.
A másik nagy kedvencünk Balogh néni volt, a már kissé kótyagos nyolcvankét esztendős szomszédasszony, akinek az volt a legfőbb elfoglaltsága, hogy kicsiny, zöld békákat gyűjtött az árokparton, kedvenc rikácsoló barátjának, Pityunak. Valamilyen oknál fogva összetévesztette a gólya táplálkozási szokásait a papagájéval. Amikor pedig már az ezredik próbálkozás is kudarcba fulladt, és a papagájnak csak nem kellett a béka, akkor végre felhagyott a gyűjtögetésükkel. Ezentúl egyszerűen csak lehasalt az árok mellé a fűbe, és barátságosan brekkentett nekik. Talán, ha megtanulja a nyelvüket, majd őt is rokonnak nézik, és végre tartozhat majd valahová, ugyanis úgy élt évek óta az üres házban, mint valami számkivetett. Nem csoda hát, hogy beleőrült szegény.
Egy éjszakán mindketten úgy éreztük Zsófival, hogy ez most valamiért más, mint a többi. Minden akkor kezdődött, amikor este egy komoly vihar söpört végig a falun, villámlással, szélzúgással kísérve, amely most a szokottnál is panaszosabban sírt, mintha gyászolna valakit. A szobánk félelmetes szürkés-feketés ködbe burkolódzott, és mindenfelé homályos alakokat láttunk, amelyek módfelett megrémisztettek bennünket, szorosan lehunytuk hát a szemünket, hogy ne is lássunk semmit ezekből a borzalmakból, de elaludni sehogy sem tudtunk.
Valami lágy suhanást éreztem az ágyunk körül. Fölnéztem a falra, ahol egy felvert szögön volt felakasztva egy kobza, amely engem már évek óta nagyon érdekelt, de sose foghattam meg, csak ha nagymama is bent volt a szobámba, merthogy "értékes, ritka hangszer, nagyon kell rá vigyázni, Isten ments, hogy valamelyik kétbalkezes kölyök elejtse." Ennél többet azonban nem tudtam róla, sem azt, hogy hogyan került hozzánk ez a családi ereklye, sem pedig azt, hogy ki használta, meg hogy tudott-e rajta játszani egyáltalán. Tehát nagyon nagy rejtély lengte körül, de nekem épp emiatt vonzóbbnak tűnt, mint bármely más emléktárgy a nagyszülői házból. Egyszer megkérdeztem nagymamát, hogy van-e valami köze a koboz hangszernek az "elkoboz" igéhez, mire ő azt felelte, hogy talán tolvajok hangszere volt, és mivel ezt is csak lopták, valahogy el kellett nevezniük. Ezen persze jót nevettem, és amilyen átéléssel mondta ezt nagymamám, talán még egy pillanatig el is hittem.
Most azonban kifejezetten félelmetesnek tartottam. Ahogyan ott csüngött a falon, sötétbarna, körte formájú testével, beporosodott húrjaival… Olyan volt, akár egy halott, ernyedt test, amelyet elhagyott a lélek, és amelyből kifogyott már minden elevenség, sugárzás és energia.
Ám ekkor mintha megcsendültek volna a húrjai, mintha valaki egészen finoman, lágyan végigpendítette volna őket. Azt hittem, talán képzelődöm, vagy megbolondultam, vagy hasonlók, de aztán még egyszer felcsendült a lágy muzsika. Ez alkalommal már Zsófi is hallotta. Ezek szerint a koboz életre kelt, megunta a tétlenséget, a falon való lógást. Zsófi még egy fátyolos, halovány, átlátszó női kezet is látott rajta végigsiklani, de azt gondoltam, hogy ezzel már csak engem akart ijesztgetni. De ahogy a szemközti hintaszékbe néztem, egy átlátszó, szellemszerű lányalakot véltem felfedezni. Vékony volt, hosszú hajú, két copfot, kockás kötényruhát, blúzt és sarut viselt. Ahogy én láttam, fiatal lányka volt még, nem asszony- Ahogyan lassan kiemelkedett a székből és felállt, meggyűrődött alatta a székbe terített vászonlepel. A falhoz sétált, és úgy tűnt, hogy le akarja venni a kobzát. De én ekkor ijedten felsikoltottam.
Nagymama rémültem rohant be hozzám: - Mi történt édesem?
É még mindig dadogtam és könnyekkel küszködtem az ijedségtől: - A kobza… Valaki el akarta vinni… - és beszámoltunk neki Zsófival a látomásainkról, a húrok zengéséről, a pengető kézről és az átlátszó női alakról.
Nagymama elkomolyodott arccal, csöndesen ennyit suttogott
- Edó…
Mi pedig érdeklődve néztünk rá: - Mama, mesélj! Ki az az Edó?
Nagymama belekezdett: - Régi történet ez… Épp ma este nyolc esztendeje… Tudjátok, nektek volt egy unokanővéretek. Tüneményes kislány volt, és nagyon szerette a zenét, kiváltképp a kobzát… Tizennégy esztendős korára művészi módon kitanulta ezt a hangszert. De tizenhat éves korára ágynak esett és két hónap kemény szenvedés után meghalt… Súlyos, veleszületett tüdőbetegsége volt… Azóta hárfán játszik a lelkem… Fönt, az égben, az angyalok kórusában. Minden éjjel hallgatom, óh, mily csodálatos muzsika az! De mégis annyival jobban szeretném, ha még mindig kobzán játszana! Mert akkor köztünk lehetne! – nagymama elpityeredett, arcán nagy cseppekben folytak végig a könnyek. Zsófival részvéttel eltelve néztünk rá, és hirtelen nekünk is sírhatnékunk támadt.
De azért tovább faggattuk: - Mondd el, nagyi, milyen volt Edó?
Nagymama belekezdett a mesélésbe: - Szép volt… Mit szép, gyönyörű, okos és tehetséges! Gyenge fizikumú, finom vonású, törékeny kislány, és nagyon hasonlított rád. Még ismert téged, és nagyon, de nagyon szeretett. Gyakran odahúzta a hintaszéket a sarokban álló kis bölcső mellé, és égész nap muzsikált neked a kobzon. De te már erre nemigazán emlékezhetsz, hiszen nagyon picike voltál még, talán egyesztendős sem lehettél még. Kétéves voltál akkor, amikor eltávozott közülünk. Mindig is az a típus volt, aki nem nagyon ment ki a többiekkel futkározni, labdázni. Nem volt ereje hozzá, a gyenge tüdeje nem bírta a terhelést. Folyton köhögött, nehezen lélegzett már a legkisebb megerőltetéstől is. Viszont gyönyörűen festett, rajzolt, zenélt, kobzán és hegedűn, esténként pedig egy bögre mézes gyógytea társaságában beült a fotelba és romantikus regényeket és verseket olvasott. Betéve tudta már az egész könyvespolcot, kiváltképp a versesköteteket. Nagyon kedves, szelíd, gondoskodó és okos lány volt. Épp ezért sosem értettem meg, hogy miért kellett elmennie. Nézd, itt van egy fotó róla-nagymama egy régi fényképet vett elő az egyik verseskönyv megsárgult lapjai közül, amelyen csodák csodájára, épp olyan volt Edó, mint a látomásomban. Kockás kötényruha, két copf, barna saru, minden részlet a helyén volt. Borzasztó lelkiismeretfurdalásom támadt, amiért elijesztettem őt a sikításommal. Talán csak kobzolni szeretett volna nekem, épp úgy, ahogyan kiskoromban.
Hirtelen nagyon sajnálni kezdtem, hogy nem ismertem Edót… Annyira aranyos lány lehetett… És még ma is csak huszonnégy esztendős lenne. Egy új cél lebegett a fejem fölött: hasonlóvá válni hozzá! Igen: megtanulni kobzázni, tovább folytatni a versírást és a rajzolást. Bár tartottam attól, hogy a nyomába sem léphetek, noha nagymamám szerint teljesen őt idézem fel, mind stílusomba, mind mozgásomban, vonásaimban, tehetségemben és még sok egyéb másban is.
Ezek után értettem, hogy miért van olyan nagy becsben tartva az a kobza. Hiszen az is, csakúgy mint a bölcső, a hintaszék és a verseskönyvek, sőt az összes bútor a szobában Edó emlékét őrzi nagymama számára. Egy szép napon azonban leakasztotta a kobzot a falról, és a kezembe adta. ahogyan barátkoztam vele, ismerkedtem a húrjaival, nézegettem, teljesen megelevenedett a régóta nem használt, porosodó hangszer. És egy napon eljött hozzám az a kedves zenész bácsi a faluból, aki annak idején Edót tanította. Felhangolta a kobzot és engem is elkezdett tanítgatni. Erdélyi cigányember volt, nagyon művelt, a muzsikálásban pedig kiváltképp jártas volt. Én pedig nagyon lelkes voltam, szinte egész nap le sem tettem a hangszert a kezemből, az elkövetkezendő sok-sok évben az jelentette számomra az életet. Zsófi pedig időközben sajnos nagyon megváltozott. Más lett, mint én. Őt nem érdekelte a kobza, sokkal inkább a ruhák, a csillogás, a pénz, a bárokban való fellépések. Sajnáltam. Már korántsem volt annyi közös témánk, mint gyerekkorunkban, neki időközben ugyanis úgyszólván megromlott a hatodik érzéke. Már egyáltalán nem volt fogékony a természetfeletti, titokzatos csodák iránt, a művészetek nem kötötték le, nagymamához ritkán járt.
Én azonban kitartottam a zenélés mellett, és egyre inkább megbizonyosodtam afelől, amit korábban is tudtam, hogy a kobza nagyon lírai hangszer, finom lélek kell a megszólaltatásához, és ugyanúgy, mint az embereknek, lelke van, és az a csodálatos középkori jellegű, misztikus muzsika, amely belőle árad, az a művész kreativitásának és fantáziájának a gyönyörű, hangzatos, többszólamú csengése. A húrokon megelevenednek a pozitív gondolatok.
Tükrözi a gazdája lelkiállapotát. Ahogyan ész, érzel, gondolsz, látsz, úgy szól a kobzod is. Épp ezért számomra az egyéniség legjobb kifejezésmódja a kobzolás, és örökre az is marad, amíg az Istenem úgy nem dönt, hogy elválaszt engem hőn szeretett hangszeremtől és az égi világba szólít, mert a kobzánál már csak a hárfa lehet nemesebb, fennköltebb hangszer. Ahogyan annak idején Edóval is megtette, igaz, kissé talán túl korán. A nagymama azt mondja, hogy ő most ott ül glóriával a fején, és már előkészítette a helyet számomra, mert nagyon szeret, és azt szeretné, ha a mennyben egy közös "albérletben" laknánk. Addig pedig fentről figyel engem, és nagyon büszke rám, hogy megörököltem tőle nemcsak a kobzát, de a tehetséget is.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Misztikum
· Kategória: Novella
· Írta: AltErna
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 206
Regisztrált: 2
Kereső robot: 23
Összes: 231
Jelenlévők:
 · PiaNista
 · Tristan Kekovian


Page generated in 0.1985 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz