Úgy tűnök el. Csendes észrevétlen.
Ahogy elérhetetlen égen feketére vált
és messze néz a kék. Félem.
Bogarak táncát, idegsejtek nászát,
hegyek zizergő páráján át tegnapom mozaikját.
Magammal viszem. Függök a múlt rozsdás vázán.
Eltűnök. El, hirtelen, mint nincstelen,
kitörölt tényező gyűrt papírlapon,
fogason porladó szövetdarab, kénytelen.
Így tűnök el, az esti fény festi arcom kevélyre.
A kék égen feketére vált a szín,
lábujjhegyre állva még elérem.