Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Az ősi háború históriája - 9. fejezet

, 361 olvasás, mslucas , 3 hozzászólás

Fantasy

  Holnapután.
  Luckyba kezdett lassan visszatérni az élet. Persze, tudta ő, hogy mi történik körülötte, mégis, olyan volt az egész, mintha csak egy álomban lebegne, kívülről látná magát, és a dolgok csak úgy, minden mögöttes jelentés nélkül történnének. Átölelte a férfit, akit szeretett, amikor csak akarta, meg is csókolhatta, sőt, amaz a hátát kenegette, finoman, melegen, nehogy kinőjenek a szárnyai, egyébként meg látta az emberek auráit, azt a fényes sávot, ami körülveszi őket, aztán majdnem hétig hallotta az összes környéken élő ember gondolatát, s mire elmúlt, a lény, aki igazából mindenen átsegítette, haldokolva tért haza.
  Hol volt ő mindezidáig? Hol volt, és mit csinált?
  Chizzy odalent aludt az egyik fotelben, tisztán, bekötözve, apró lélegzetvételei pedig hangosak voltak, szörcsögősek, szemeit nem lecsukta, hanem összeszorította.
  Christian kora reggel ment el, csak annyit mondott, dolga van. Lucky csak bólintott, és a másik oldalára fordult. Egy pillanatra megint a férfira kapta a szemét: az eddig fehéren ragyogó fénysáv, mely magába ölelte az alakját, mintha szürkéssé, ezüstössé vált volna – de végül a lány túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy elgondolkodjon ezen.
  Ébredés után még sokáig csak feküdt és a plafont nézte: emlékek kavarogtak a fejében. Még be sem fejeződött az egyik, már kezdődött is a másik, véget nem érő kuszaságban követték egymást.
Reára gondolt. A vörös hajú, szemüveges, magabiztos, elvarázsolt lányra, aki annyi mindenben segítette őt, akivel annyira szerették egymást… No meg Carl, a maga kisfiús csintalanságával, lezserségével…
  És most ott vannak mind a hárman: egy olyan világ határán, amiről eddig csak álmodtak.
  Lucky szeme hirtelen elkerekedett.
  Hiszen most valóra válnak az álmaik, gondolta nagyokat szuszogva. Mert miről álmodoztak eddig, ha nem erről? Rea képes volt kimászni a tetőre vihar idején, csak hogy sárkányokat keressen a felhők között. Ketten együtt képesek voltak beúszni a tengerbe, ameddig csak lehetett, csak hogy sellőkkel találkozzanak. Sosem történt meg egyik sem, mégis, mintha csak érezték volna, mintha ezt valaki eltervezte volna.
  Két napja volt hátra.
  Összeszedte magát, felkelt, felöltözött, a lépcső előtt azonban megállt. Ha egészen csöndben maradt, még hallhatta Chizzy nehézkes légzését odafentről is. Állt, és várta, hogy valami erőt adjon neki az induláshoz.
  Igazán lejöhetnél és kényeztethetnél egy kicsikét, hallotta az ismerős hangot a fejében, azzal a huncut, kötekedő éllel, mint mindig. Lucky visszapréselte kikívánkozó könnyeit, és arcán bús mosollyal megindult lefelé.
  Ahogy belépett a nappaliba, hirtelen megrohanták az előző esti emlékek, Chris rémült tekintete, az a sok vér, a rengeteg vér, a riadtság, a kis lény fájdalmas tekintete…
  Összeszorította a szemhéjait, hátha ezzel el tudja űzni a borzalmas képeket. Ahogy belépett, a kis lény füle megmoccant, mintha csak azt jelezte volna, észrevette az érkezőt.
  A fejemnél tanácsolnám, hogy kezd. Ott most jól esne egy kis vakargatás – üzente gondolatban, teste azonban ugyanolyan mozdulatlan maradt. Lucky pedig szófogadóan leült, ujjait pedig a lény hófehér bundájába fúrta, s amilyen finoman, és puhán csak tudta, cirógatni kezdte.
  - Mi történt veled? – kérdezte csendesen.
  Kicsi vagy még ehhez, angyalka. Valami mást viszont szeretnék most elmondani neked.
  - A te világodról?
  Igen. Az én világomról. Az én szörnyű, rettenetes világomról.
  - Miért mondod ezt?
  Nem is tudom. Most ezt érzem.
  - Félsz a visszatéréstől?
  Kétszáz év hosszú idő, angyalka. Én, tudod…
  - Chizzy. Nem akarom tudni. – A lány ujjai megálltak valahol a fehér bundában. – Most nagyon rövid idő alatt nagyon sok mindent mondtatok nekem, és én megpróbáltam a tőlem telhető legjobbat kihozni az egészből, nem nyafogtam, nem sikoltoztam…
  Hé! Ez azért nem igaz! Az elején azt hitted, hogy csak képzelsz engem!
  - Jó, de most már minden rendben van. Csak nem szeretnék több megdöbbentő dolgot hallani. Én bízok benned, és tudom, hogy ha segítesz nekem visszatérni, akkor minden rendben lesz. Te mindig mindent megoldasz. És lehet, hogy tényleg borzalmas, sőt, sokkal kegyetlenebb a ti világotok, mint a miénk, de úgysincs más választásom, nemde? Muszáj mennem, már nem mondhatok nemet. Gond lenne, ha édes tudatlanságban érkeznék meg oda, és szép lassan, ugyanilyen álomszerűen élném át az egészet?
  A kis lény sóhajtott, szemhéja megrebbent, majd résnyire kinyílt. Melegség áradt még abból a piciny résből is, amivel most a lányra nézett.
  Lucia Parker. Csodálatos úrnő leszel, tudod?
  Lucky érezte, hogy elpirul, és zavartan hebegett valamit. Nem értette, mindez hogy következik abból, amit mondott.
  Van benned valami földöntúli, valami hatalmas erő. Én sem értem igazán, inkább csak érzem.
  A lány nem válaszolt, gondolataiba merülve cirógatta tovább puhán a lény fejét, aki közben újra lehunyta a szemeit.
  - Meg akarom látogatni a szüleimet – mondta végül határozottan egy pár perccel később. Chizzy azonban ekkorra már aludt, semmilyen válasz nem érkezett. Ez kicsit elszomorította a lányt.   Támogatásra várt, nem volt még egészen szilárd az elhatározása.
  De nem hagyhatta csak úgy itt az életét.
  Mindeközben tenyerét a kis lény fején nyugtatta, és hamarosan érezni kezdte, hogy a pihegő test bizony lángol a láztól, úgyhogy a lány csak szomorúan megcsóválta a fejét, felkelt, és a kert felé indult.
Odakint épp zuhogott az eső, villámok cikáztak a város felett, és a korai idő ellenére sötét volt az egész házban. Azonban az eső ellenére is kánikula hangulat volt, a kövér esőcseppek sem tudták lehűteni a forró nyári időt.
  Van az az érzés, ami egyszer csak rátör az emberre kétségbeesésében. Az érzés, hogy menni kell, átgondolni még egyszer mindent, alaposan. Az érzés, hogy meg kell tisztulni. Hogy valahogy elfeledje, hogy a látszat ellenére mekkora káosz van odabent.
  Kinyitotta hát az ajtót, és úgy, ahogy volt, egy vékony, pántos felsőben és rövidnadrágban kilépett a terasz még fedett részére. Az eső csak szakadt, és szakadt, szinte lehetetlen volt átlátni a cseppek függönyén, s bár halványan derengett a cseresznyefa a kert túloldalán – oda akart eljutni -, akár az almafa is lehetett volna. A lány azonban céltudatosan nekiindult. Ahogy kilépett a záporba, becsukta a szemét és hátrahajtotta a fejét, majd továbbindul, hunyorogva, hiszen a szemébe esett és folyt a víz, végül odaért a cseresznyefához, melynek lehullott rózsaszín szirmai a talpára tapadtak, majd, ahogy leült, a térdére és az egész lábszárára. Nem ment be teljesen a korona alá, kint maradt a szélén, ahol még bőven érte őt a csapadék. Ismét behunyta szemét, és várt, várta lelke visszatarthatatlan záporát.
  Nem tellett sok időbe, s bár könnyei hamar kihűltek, nedves egy pillanatra felmelegítették.

  - Szia! – A háta mögül jött a hang, Lucky pedig félősen magához húzta a kezében tartott babát. Az óvodában voltak, ez volt az ő első napja, hiszen mindeddig betegen feküdt otthon. A gyerekek java része elutasító volt vele szemben, így arra kényszerült, hogy egyedül játsszon. Rühesnek, veszettnek nevezték, de volt, hogy szolidan csak kis göthösnek szólították. Jó ideig ugyanis tényleg senki sem közelíthette meg, de szülei munkája nem engedte, hogy otthon maradjon – fizetésük pedig nem engedte meg, hogy dajkát fogadjanak mellé. Így az apró, szőke, szeplős kislány hatalmas zöld szemeit a félelemtől tágra nyitva megfordult, és egy másik, nagy, rózsaszín kerek szemüveget viselő kislány mosolygott rá.
  - Szia – köszönt vissza félénken.
  - Te vagy az, akit mindenki betegnek tart, igaz?
  - Igen, én vagyok – felelte, s lemondóan sóhajtott mellé. Már egész megszokta, hogy mindenki idegenkedve közeledik felé.
  - Akkor jó. Szerintem a többiek hülyék. Nem is vagy beteg, nemde?! – Lucky szemei, ha lehet, még inkább elkerekedtek. Valamit dadogott arról, hogy már meggyógyult, de a többiek nem hiszik el, de igazán értelmes dolgot nem mondott.
  - A nevem Andrea – nyújtotta kezét a kislány. – Mi az, felétek nem divat bemutatkozni? – Lucky ugyanis döbbenetében teljesen lemerevedett. Valaki játszani akar vele.
  - Lu… Lucia vagyok.
  - De uncsi név! Tudod mit?! Luckynak foglak hívni, ha már ilyen szerencsés vagy, hogy játszhatsz az új tündérkémmel!

  - Ezt nem hiszem el! – Lucky épp nagy izgalommal vette elő az uzsonnás dobozkáját, mely reggel óta vigyázott az ő imádott nutellás-epres szenvicskéjére, ám nem sokkal a mennyei találkozás előtt egy barnahajú, szemüveges lány pattant mellé nagy hévvel. Lucky lemondóan sóhajtott, és becsukta a dobozt.
  - Mi történt, Rea?
  - Fogszabályzóm lesz! Érted?! Drótfogú leszek én is, mint Mandy a másik osztályból! Ha majd a felsőbe járunk, akkor a nyolcadikosok mind-mind rajtam fognak röhögni, hogy "nézd a kis, hülye ötödikest!"
  - Rea, szerintem ez nem történhet meg – próbálta nyugtatni heveskedő barátnőjét. – Szerintem egy kicsit eltúlzod. Sőt, talán még jól is fog állni.
  - Nutellás szendvicsed van, mi?! Azért vagy ilyen nyugodt.

  - Kislányom! – A kiáltásra egy tizenéves, szőke, szeplős kislány szaladt le a lépcsőn. Édesanyja szorosan édesapja mellett állt, és aggódva szemlélte egyelőre semmit sem sejtő gyermekét.
  - Igen, anya? – Anya leguggolt.
  - Lucia, kedvesem. Tudod, a papával úgy érezzük, hogy szükségünk van egy kis változásra, mert… Mert olyan zsúfolt itt, és… - Lucky homlokráncolva kapkodta a fejét Anya szorongó és Apa biztató arca között.
  - Nyaralni megyünk? – próbált segíteni édesanyján. De amaz csak sóhajtott.
  - Költözünk, kicsim – mondta ki végül rövid hallgatás után édesapja.
  - Nem! – kiáltott a lány. – Nem tehetitek! Nem hagyhatom itt ezt a helyet!
  Az ember általában anélkül is ragaszkodik barátaihoz, megszokott, szeretett környezetéhez, hogy kamasz lenne. Kamaszkorban azonban a dolog görcsössé válik: Lucky el nem tudta képzelni életét Rea és Carl őrültségei nélkül.
  - Nem kell félni, kicsikém – ölelte át Apa a síró kislányt. – Nem megyünk másik városba, elég nagy ez nekünk. Csak a környék túl zsúfolt már, és egyikünk sem bírja tovább.
  - De igen, én még bírom! Hagyjatok itt engem! Vagy… vagy majd lakok Reáéknál! Kérlek! Hagy maradjak!
  - Nyuszifülem, nem kell megválnod tőlük. Találkozhattok akár minden hétvégén is, és talán majd a gimiben újra egy osztályba kerültök.
  - Iskolát is váltok? – És tessék: a kamaszkor másik, végzetes kérdésköre, az iskolaváltás.
  A heves tiltakozás végül hatalmas vitában végződött, melynek eredményétől függetlenül két hét múlva felrakodtak egy hatalmas kamionra, és az első havazást már új otthonából, a belvárosi emeletes házból nézhette végig.
  Szép volt a belváros, csak…
  Csak a barátai a világ másik szélén voltak.
  A hatalmas karácsonyfa alatt – mellyel a szülei az új lakóhely okozta fájdalmat próbálták csökkenteni – Lucky számára a szokásos sok kis csomag helyett egyetlen nagy doboz állt. A doboz pedig
mozgott.
  A lány furcsán nézett bizakodva mosolygó szüleire, majd elindult a csomag felé. Sejtette ő, hogy valami élőlény várhatja, hiszen még lyukak is voltak a dobozkán, de önmagát is meglepte az öröm, ami a kibukkanó csöpp kis buksi láttán töltötte el: egy kiskutya csóválta hevesen a farkát, nagy bundája miatt szinte gömbnek látszott, nyakörvén pedig egy levél egy két szál szegfű – egy fehér meg egy piros. Ki sem kellett bontania a feltekert papírt ahhoz, hogy tudja: barátai küldték, Rea írását ugyanis kilométerekről is felismerte. Az érzés pedig, hogy nem felejtették el őt, hogy hiányzik nekik, hogy gondolnak rá, mérhetetlen boldogsággal töltötte el.

  Tizenhárom évesen új osztályba kerülni nem leányálom: addigra pont kialakulnak a klikkek, ahova már lezajlott a tagfelvétel, egy-két stréber tanuló akad, akik még elbeszélgetnének vele, de az ő társaságuk általában nem volt túl megnyerő.
  Lucky után egy hónappal, januárban egy új fiú érkezett az osztályba, Seth-nek hívták. Magas volt, sötét haját rövidre nyírva hordta és volt egy piercing a szemöldökében.
  A lány eleinte undorítónak tartotta.
  Aztán a fiú mellé ült.
  Lucky véleménye pedig megváltozott. A későbbiekben alig várta, hogy Seth megjelenjen, s szemérmesen összerezzent, mikor válluk véletlenül összeért. Találkozgattak néha, iskola után, a fiú hazakísérte őt, és a kellemes melegség, ami ilyenkor eltöltötte, pótolta barátai hiányát.
  Mikor Szegfűt elütötte egy kocsi, a fiú megfogta a kezét, majd magához ölelte, és nem engedte őt. Ott volt akkor is, mikor Kamilla, az újabb kutyus érkezett a lány emeleti szobájába, és egyenesen a zuhany alól rohant a lányhoz, mikor hónapok múlva kiderült, hogy a kutyus egy génhiba miatt haldoklik.
  Mielőtt továbbköltöztek volna, megcsókolta a lányt, és azt ígérte, sosem felejti.
  Azt, hogy szereti, tulajdonképpen sosem mondta ki.

  A gimiben élete visszakerült a régi kerékvágásba: Reával osztálytársak lettek, egy évvel később pedig Carl is megérkezett. Újra együtt voltak, ők hárman, és sóhajtozva szidták a világot, amiért annyit kell tanulniuk, amiért nincs idejük tündérekre, sárkányokra, varázslatokra, viszont a kávéautomatára annál több.

  Ahogy teltek az évek, egy gyakornok tanár érkezett az iskolába és egy papír fecnit dugott a lány orra alá, melyen az állt, hogy…


  - Lucky! Uram atyám! Lucky, te vagy az ott? – zökkentette ki a lányt az emlékezésből egy ismerős hang, majd valaki felkarolta, és bevitte. Ahogy feleszmélt, észrevette, hogy ujjai kiráncosodtak, arca teljesen átfagyott – nem is volt annyira kánikula hangulat, mint ő azt előzőleg gondolta. Hideg volt. Ráadásul a férfi, míg karjaiban cipelte az eső függönyén keresztül, hitetlenkedve szegezte neki támadó kérdéseit, egy pillanatra sem hallgatva el, hogy a lány válaszolni tudjon.
  - Hogy gondoltad? Tudod te, hogy milyen hideg van? A város szélén már jég esik! Mi jut eszedbe, te lány!? Hát elment a maradék eszed is? Miért kell neked kinn mászkálni ilyenkor? Miért?
  - F… fá… fázok – préselte ki remegő fogai között az egyetlen számára fontos információt. A férfi eközben vállával belökte az ajtót, lerázta hajáról a vizet, és az emeleti fürdőszoba felé vette az irányt.
  - Te buta lány…
  - S… sajná… lom.
  - Semmi gond. – A férfi egy csókot nyomott a lány homlokára, és letette őt egy törülközőre.   Megnyitotta a csapokat – gőz szállt fel a helyiségben, mire a lány sóvárgóan felemelte a tekintetét.
  Valami megváltozott. Valami rossz volt. Nem stimmelt.
  Emlékezett, hogy hol ismerte meg a férfit. Emlékezett arra, hogy mennyit találkoztak, de az első pillanatot nem tudta felidézni. Valami hiányzott.
  - Így ni! – mondta elégedetten Christian, mikor a lányt a gőzölgő vízbe tette. Lucky a kád szélének támasztotta fejét, Chris pedig hozzáérintette a homlokát.
  - Mi a fenét csináltál odakint? – kérdezte aggódva. A lány egy darabig még némán támasztotta a homlokát, majd felemelte a fejét, és arcán fura kifejezéssel kedveséhez fordult.
  - Nem… Nem emlékszem. Előtte Chizzyvel beszélgettem… Egek! Chris! Chizzy lázas!
  - Sss. Tudom. Orvosságért mentem, többek között.
  - Jó… jó… Én… Azt hiszem, emlékeztem, de most minden olyan hiányos. Valami nem jó. – Chris ha lehet még aggódóbban ráncolta össze homlokát, és tenyerét a lány arcára simította.
  - Jaj, kicsikém…
  Puszit nyomott a lány homlokára, és nagyot sóhajtva felállt, és a szekrényben kotorászva egy vastag, bolyhos törülközőt halászott elő.
  - Remélem, ez megfelel, fázós kisasszony. – Lucky végre halványan elmosolyodott, kurtán bólintott, és hagyta, hogy a férfi bebugyolálja, ölébe kapja, és szépen, komótosan, alapos csókok közepette a szobájukba – mert már a sajátjukként gondolt rá – vigye.
  Óvatosan tette le őt az ágyra, játékosan a hasára gurította, és a fehér tégely felé nyúlt, melyben már alig volt valami abból a büdös kencéből, amit naponta háromszor erőnek erejével belepasszíroztak a hátába. Mielőtt az ágyra ült volna, levette magáról csurom vizes pólóját és a farmernadrágot.
  - Hölgyem, a masszőr készen áll. Fogadja? – A férfi lemélyítette a hangját, karjával drámaian intett a lány felé. Lucky megengedett magának egy halk, rövid kacajt. Chris pedig végre elégedettséget érzett. Rég nem hallotta nevetni a lányt.
  - Fogadom – bólintott végül Lucky is úri módra, és kényelmesen végignyújtózott a vastag törülközőn. Kicsit megremegett, ahogy megcsapta egy kisebb szellő, melyet a férfi újabb gesztusa keltett, de ahogy hátán érezte a tenyerét, melegség töltötte el. Lehetett akármilyen büdös is a kence, élvezte a masszázst.
  Ahogy bőre minden idegszála a férfi gyakorlott mozdulatait követte, valami szöget ütött a fejébe.
  - Christian?
  - Tessék.
  - Te… Neked… - A franc essen bele, valaki már megint csomót kötött a nyelvére!
  - Volt-e már valakim? – Lucky hallotta a férfi hangjában a mosolygást, és bármennyire is bosszankodott ezen, hirtelen egy kedves emlék villant be: Mosoly. Chris volt az ő Mosolya, aki vigyázott rá. Hirtelen felindultságtól vezérelve megfordult, és a férfi fülig érő mosolyával találta szemben magát, azzal, amelyik mindig görcsbe rántja a gyomrát, amitől az arca olyan forró lesz, és ami mégis annyira megnyugtatja.
  - Hé! – kiáltott kis fáziskéséssel Christian. – A fele már a hátadon van.
  - Ó! – Lucky ráeszmélt szörnyű tettére, és mosolyogva, nagy kelletlen visszafordult a hasára, Chris pedig tovább masszírozta a büdös trutyit a hátába.
  - Igen, egyszer majdnem lett valakim – tért vissza a kérdéshez. – Majdnem.
  - Hogyhogy csak majdnem? – A férfi keze megállt masszírozás közben.
  - El kellett… költöznöm. Ő máshova tartozott, és én nem maradhattam vele.
  - Külföldi volt? – kérdezte automatikusan a lány.
  - Igen. – Chris hangján hallatszott, hogy bármire is gondol, az valahol a távolban van.
  - Szeretted őt? – Lucky bár igyekezett közömbösen feltenni a kérdést, félt a választól. Chris halkan nevetett.
  - Igen, szerettem. – Tenyere húzta a lány bőrét, ahogy az beitta a kenőcsöt. Chris a törülköző szélével letakarította kezéről és a lány hátáról a maradékot, majd, mint a rosszban sántikáló kisgyerek, a lány oldalára tette a kezét, és rátámaszkodott. – De van valaki, aki még nála is jobban elvarázsolt – suttogta kedvese fülébe, majd gyorsan leült Lucky derekára, és csikizni kezdte, ameddig csak a ficánkoló testet tartani tudta. A lány szeméből a könny is kifolyt, ahogy nevetett, majd pihegve a még mindig esőtől nedves férfihez dőlt, aki már mellette feküdt, szintén lihegve, s mosolyogva csókolta a lányt, ahol csak érte.
  - Teljesen megbolondítasz, Lucia Parker. – A hangja réveteg volt, arca forró, ahogy gyengéden a lány hajába túrt, és egy csókért magához húzta.
  - Christian. Szeretsz?
  - Hát persze.
  - Csak… Én csak… hallani akarom. - Chris elmosolyodott, a lány kezét az ő arcára húzta, belecsókolt tenyerébe, és félárbocra eresztett pillákkal a lányra nézett.
  - Szeretlek, Lucia, azt hiszem, attól a pillanattól kezdve, hogy irulva-pirulva a nevedre mutattál a füzeteden. Minden veled töltött perc külön helyet kap a szívemben és…
  - És?
  - És…
  - Mondd már!
  - Azt hiszem, ilyen nyálas dolgot még sosem mondtam… - Lucky nevetve a fiú mellkasába bokszolt, aki szintén nevetve a hátára fordult.
  - Elrontottad!
  - Tudom. Kéne belém egy kis nyáljavító szer. Vagy valami, ami segít, hogy ilyen dolgokra tudjak gondolni.
  - Te Chris. – Lucky hangja hirtelen komoly lett. – Haa… Ha neked még csak majdnem volt barátnőd és még tulajdonképpen velem sem… és… szóval, akkor te még…
  - A kérdés a szerelemre vonatkozott, nem?! Az ember nem mindig szerelemből cselekszik – vágott ártatlan képet.
  - Akkor te…
  - Persze. Én. A legteljesebb mértékben. Elég megnyugtató volt a válaszom.
  - Van egy sokkal megnyugtatóbb ötletem – kacsintott a lány, és szorosan a férfihoz simult.
Christian nagyot sóhajtott, Lucky gyomra pedig összerándult, ahogy az elsötétült szemekbe nézet. Még érezte, ahogy a férfi keze lassan végigsimít a derekán, emlékezett a csókra, amely talán az eddigi leggyengédebb volt, de amikor a férfi simítása erős marokká vált, s ölelése szinte összepréselte őket, akkor a sóhajok sűrűjében a lány átadta magát a szenvedélynek, s hagyta, hogy történjen, amit épp a pillanat hoz.

  Álmában hosszú idő után ismét ismerős helyen találta magát. A tó környékén lebegett valahol, meztelen talpát ismét csak csiklandozta a selymes fű, és a távolból ismerős hang szólította meg, mely követésre bíztatta.
  Az úrnő szólt hozzá, de bár hangját tisztán és érthetően hallotta, sehol sem látta őt. Mivel így azt sem tudta megállapítani, mit is kéne követnie, megfordult, és a tó felé indult. A leboruló fűzfaágak alatt ezúttal azonban üresen maradt a nagy szikla, hiányzott róla a mályvaruhás alak. Ahogy tekintetét körbehordozta a tájon, egy hatalmas, szikrázó fehér-arany dombon akadt meg a szeme. A domb pedig mozgott, lélegzett. Lucky bámulatában a száját is elfelejtette becsukni: egy hatalmas sárkány pihent a parton.
  - Úrnő? – nyögte ki végül, mikor ámulata alábbhagyott. A fehérarany tünemény felemelte a fejét, végigmérte a lányt, és bólintott.
  - Igen, én vagyok az. – Chizzy mintha említett volna neki valamit. Vagy csak álmodta volna? Ugyanis, ha az úrnő elvesztette az alakját az egy dolgot jelenthet – hogy meghalt. A lány épphogy csak gondolt rá, a sárkány máris bólintott. – A palotám most üresen áll, és csak rád vár. Amint megérkezel, Horatius fog rád várni a parton, hogy épségben hazavigyen hozzánk.
  - De hát, Chizzy…
  - Még életben van? – A sárkány hátrahőkölt, Lucky ezt nem tudta mire vélni.
  - Igen! – kiáltott felháborodottan. – Megsérült, de életben van, és életben lesz, vissza fog térni velem együtt. – A lény, mintha elkeseredett volna csöppet, fejét újra a földre fektette.
- Horatius akkor is várni fog. És én is veled leszek, valahol a szíved mélyén. De…
  A mondat végét a lány már nem hallotta, a kép szétesett körülötte, és ismerős bűz kezdett terjengeni – a krémnek volt olyan szaga, amit Chris mindig a hátára kent. Idővel a talaj is süppedni kezdett alatta, épphogy bokáig merült, de a sűrű sár nem engedte moccanni. Lassacskán megjelentek régi-új ismerősei is, a kis szörnyecskék, zöldek, hólyagosak, undorítóak – nem hiányoztak egyáltalán senkinek sem.
  A lány erőnek erejével próbálta kihúzni lábait, azonban csak még mélyebbre süllyedt. Erőlködését végigkísérte a mocsárlakók szörcsögése, morgása, bugyborékolása, egy pillanattal később azonban minden csendes volt. Bár továbbra is körülvették őt, csöndben ültek, és figyelték, hogy mi történik. Lucky visszatartotta a lélegzetét, és figyelt, próbálta a legapróbb neszt is kihallani a tapintható csöndben, de semmi sem moccant, ami hangot adott volna.
  Hirtelen valami a hajánál fogva hátrarántotta őt.
  - Jó ötlet, szép ötlet, pompás-pompás. – A hang ismerős volt, de rekedt, torz. A lény, mert, hogy nem ember volt, azt a lány érezte, egyelőre a háta mögött maradt. Sértett volt és dühös, meg még ki tudja, mi, ez a kettő azonban egyértelműen érződött a hangjából.
  - Nem tarthatott sokáig rávenni őt, nem igaz?! Az is szörnyű, de ez még szörnyűbb, nemde?! – A marok egyre erősebben húzta, feszítette őt hátra, s tudta, ha elesik, a mocsár elnyeli őt. Kétségbeesetten próbálkozott:
  - Engedj el! Nem… Nem tudom miről beszélsz!
  - NEM?! – A lény hátrarántotta őt, Lucky megtántorodott, rettenetesen fájt, ahogy a haját cibálta. Fájdalma könnyeket csalt szemébe, s annak fátyolán át meglátta az idegent.
  Undorító volt, talán ez a legjobb szó rá. Ahogy végignézett a szörnyeken, akik körülvették őket, mindegyikből vélt felfedezni egy-egy kicsi részletet a vele szemben álló félen. Hatalmas, zömök test, pikkelyek, néhol zöld hólyagos bőr, taréj, tüskék, főleg a fején és a gerince mentén, ujjai karmokban végződtek, feje oldalán talán kopoltyút takarhatott a két hártya, szeme vizenyős volt, s ahányszor becsukta, úszóhártya feszült rá, akárcsak a krokodiloknak. Tűhegyes fogai több sorban nőttek, itt-ott kiálltak szájából, hosszú nyelve pedig villában végződött. Szájából gőz tört fel, ahányszor csak kinyitotta – márpedig ezt sokszor tette. Egyszóval: ronda volt, gusztustalan és büdös. Lucky visszatartotta a lélegzetét, és moccanni sem mert többet, a szó a torkára forrt, s megigézve nézte a rusnyaságot.
  - Hát nem ismersz meg, édesem? – hízelgett a szörny. Lucky összeszorította a szemhéját, s bár nem akart belegondolni, pontosan tudta, hogy ki áll vele szemben.
  - Halljam! – kiáltott az, mintha csak olvasna a lány gondolataiba. A lány remegett, mint a nyárfalevél, s arcán vékony patakokban könny folyt le.
  - Carl… - A név halk volt, hitetlenkedő, kétségbeesett, s a lány valahol mélyen reménykedett, hogy a lény harsogva felnevet, és eldobja őt, mintha megbukott volna. Azonban a harsány nevetést helyeslés követte, a marok elengedte hátrafeszített fejét, s ő elesett. Érezte, ahogy süllyed alatta a föld.
  - Mi akarsz tőlem? – kérdezte a lány könnyeitől alig látva.
  - A kulcsaimat akarom vissza! – kiáltotta amaz. Lucky tagadólag megrázta a fejét, jelezve, hogy nem tudja, nem érti, miről van szó. A lény ekkor felkiáltott, elrugaszkodott a földtől, zuhanva közelített a lány felé, aki már érezte is a bőrébe maró éles fogak sorát, érezte a fájdalmat, hogy mindezt legjobb barátja okozza neki.
  Teste azonban erősen rázkódni kezdett, s a távolból egy elmosódó hangot hallott, mely egyre csak szólongatta őt. A szörny képe halványulni kezdett, a mocsár darabokra esett…

  … Szemét kinyitva pedig Chris aggódó tekintetével találta szemben magát. A férfi megkönnyebbülten sóhajtott, mikor a lány végre kinyitotta a szemét, majd ölésébe zárta zokogó kedvesét. Lucky próbálta elmesélni, amit látott, érzelmei azonban érthetetlenné tették, zokogás közben csupa artikulálatlan hangzó és félszó hagyta el a száját. Christian pedig egyre csak ölelte, csitítgatta gyengéden, s anélkül, hogy a lány észrevette volna, mérgesen, sőt, dühösen a távolba mered, a testét körülvevő hófehér aura pedig egyre sötétebbre váltott.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Regény
· Írta: mslucas
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 318
Regisztrált: 0
Kereső robot: 23
Összes: 341
Jelenlévők:
 · gazzo


Page generated in 0.2543 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz