Gyere velem kérlek, mutatok valamit!
Csukd be a szemem, majd a hangom irányít.
Gyere velem, kimegyünk a kertbe!
Jaj, vigyázz, mert csúszik, a tájat hó fedte.
Tél van és hideg.
A lelkünket szeretet melegíti meg!
Tavasz van, gyere leülünk a padra!
Figyelj, kérlek figyelj a víg madárdalra!
Neked csiripel ó a rigó,
azt fütyüli, hogy élni jó!
Ideugrált hozzánk, de már száll is tova,
ki tudja, egy kismadárnak is lehet sok dolga?
Ó milyen jó itt: csend van és nyugalom,
erre van szüksége a lelkünknek nagyon.
Találd ki mit tartok a kezemben?
Szimatolj bele eme csepp kehelybe!
Május van, tudod a gyöngyvirág kinyílt,
s fogadd be illatát, mert jókedvre derít.
Kérlek ne légy szomorú, hogy nem láthatod,
Agyad lefényképezte, s őriz másolatot.
Ó jaj! Vétettem most nagyot.
Ezt így gondoltam, mert én látó vagyok!
De az emlék és a jelen csak hasonló.
Ez a léleknek egy fájdalmas torzó!
Tudom már, emlékszem, tudod volt Barátom,
Hiába van szemem, Őt már sose látom.
S ez nagyon fáj nekem idebent,
bár álmomban már százszor megjelent.
Azt gondolom e hasonlat sok mindenben segít,
Hogy a látó átérezze a lelkedben e kínt,
S remélem, erre senki sem legyint!
Érzed? A tavaszi szellő lágyan simogat,
s közben a nap meleget ontogat.
Szirmaikat bontják a virágok a fák,
S a madarak énekétől hangos a világ.
Ébred a természet, vége a télnek,
Kérlek szentelj elég időt a lelki békédnek!
Gyere velem kérlek, sétáljunk jó nagyot,
S közben gondolj arra, amit e kert adott!
Köszönöm e sétát, amit együtt tettünk,
Ugye milyen jó volt? Pedig nincs is kertünk!
Eme képzelet szülte kertben
Nem kell ültetnem, se vetnem!
Ehelyett időmet arra fordíthatom,
Kit barátként terelt hozzám sorsom.
S ne higgye azt egyetlen látó sem,
hogy a szemét elfedő kendővel
azonosul azzal az emberrel,
aki nem lát szemmel.
Mert aki szemével nem lát, az a szívével lát,
S a legnagyobb veszteséget legbelül éli át!