Idők malomkövei közt őrlődöm,
akár a perceket kimérő homok.
Szél fújta por eltakarja ittlétem,
utamról tünteti el lábnyomom.
Ebben az álságos testetlenségben,
darabokra hull az önazonosság.
Minden olyan, mintha nem lenne épp olyan;
Előlem a lomha folyó is elrohan,
még akkor is ha kétszer belelépek.
Megérkezésemben ott van a távozás,
elmúlásom örökkévaló változás,
de nem lehet egyik sem menedékem.
Távolodva is eléd zuhanok,
ott vagyok, hol nem lehetek ugyanott,
s mint kincseit vesztett szerelemben,
körülöttem a tér is kiürül:
együtt vagyunk megosztott magányban,
ikerként vagyunk egyes-egyedül.