Imádtam hajnalban kelni kisgyerekként, amikor még a tanyán éltünk. Gyönyörű hajnalok ékesítik az emlékeimet. A hajnali felkelésről felnőtt koromban szoktam le, amikor már városon éltem.
Ott nem volt hol keresni a hajnal varázsát, eltűnt minden, nyoma veszett. Inkább rászoktam a későn kelésre. Pedig nagyon nehéz volt, és sokáig furdalt a lelkiismeret, hogy megint nem köszöntöttem a Napot. Pedig megérdemli. Csakhogy a nagyvárosban nincsenek ilyen bensőséges nagy találkozások. Talán a városi ember nem is tudja, mi az, ami kimaradt az életéből.
Különösen a nyári hajnalok voltak varázslatosak. Miután learatták a búzát, mindennap ki kellett hajtani a disznókat a tarlóra. Akkor lehetett kicsit az etetésen spórolni. Ugyanis rengeteg letört kalász maradt kinn a tarlón, sőt olyan is előfordult, hogy szétszórták a búzát valami oknál fogva. Talán kiszakadt a zsák, vagy ki tudja mi oka lehetett, de olykor több ujjnyi vastagon volt beterítve a föld a magas tarló között gyönyörű búzaszemekkel, s azzal azután már senki nem törődött. Több alkalommal magam találtam ilyen "éléskamrát" az állatoknak. Emlékszem a küszködésre, mire rávettem őket, hogy ide gyertek, itt aztán jóllakhattok kedvetekre! A tarló hamar zöldülni is kezdett. Nőtt a gyom, no meg a mezei virágok. Így az állatok mindjárt zöldet is legelhettek, meg nekem is megvolt az örömöm és szórakozásom. Mindennap meglephettem édesanyámat egy csokor friss mezei virággal. Hogy azoknak a virágoknak milyen jellegzetes, különleges és feledhetetlen illatuk volt! Szinte ma is érzem a tisztesfű, vagy a gyönyörű lila színű földimogyoró virágának kellemes édeskés illatát, volt bársony kék szarkaláb, élénk kék búzavirág, piros pipacs, békaszáj… Ezek a disznópásztorkodások fantasztikus élményekkel töltötték a már enélkül is megrakott puttonyomat.
Emlékszem arra a kora hajnalra, amikor édesapámmal együtt hajtottuk ki a kondát a tarlóra.
Akkor még egészen frissen, aratás után volt, még a szalmabálák is ott hevertek szétszórtan a tarlón.
Már előző nap találtam az állatoknak "éléskamrát", s mondtam édesapámnak, hogy egyenesen oda hajtsuk őket, hadd lakmározzanak. Így nekünk nem igen akadt dolgunk, ott volt a konda egy rakáson, nem kellett futkosni utánuk.
Édesapám mindig nagyon találékony volt. Ezúttal azt mondta:
- Gyere, hamar hordjuk össze a szalmabálákat, építek neked várat, sőt még trón is lesz benne a királykisasszonynak! - ezen én nagyon jót kacagtam, viszont nem kérettem magam, igaz, hogy csak egyesével, de annál fürgébben hordtam a bálákat, persze édesapám hármat-négyet vitt egyszerre, de hát nálamnál az az egy is nagyobb volt, mint amekkora én magam voltam. Gyűltek a bálák, édesapám elkezdte a várépítést.
Hamar elkészült a vár, gyönyörű volt. Lépcső vezetett fel a trónig. Volt ott helye a királynak is nem csak a királykisasszonynak. Mondta is édesapám, hogy hamar üljünk fel a trónra, mert most kel a Nap, ilyenkor nagyon hideg van, s a trónon nem fogunk fázni. Milyen igaza volt, ott a hátunkat nekitámaszthattuk a szalmának, sőt teljesen körül ölelt bennünket a szalmatrón és melegített, de még milyen jól melegített, és a szalmának is kellemes üde illata volt. Onnan néztük a napfelkeltét. Ahogy a vöröslő nap előbújt a horizonton, mint egy nagy vörös korong, s ahogy haladt feljebb úgy szórta szét remegő álmos sugarait… Gyönyörűséges volt…
Ekkor édesapámnak már mennie kellett dolgozni, úgyhogy egyedül maradtam a kondával, no meg a saját tulajdonú várammal. Remekül eljátszadoztam ott. Nyolc óra körül már igencsak meleg volt, az állatoknak is melegük volt, meg is szomjaztak, mert hiszen jól megtömték már a bendőjüket, így hát röfögtek néhányat, s szép sorban elindultak a tanya felé. Semmi dolgom nem volt, csak mentem utánuk. Benn várta már őket a vízzel telt vályú. Tele itták magukat, s bementek az ólba, ott elnyújtóztak elégedetten, jóllakottan, s máris horkoltak jóízűen. Nekem csak rájuk kellet csuknom az ól ajtaját, s mehettem magam is reggelizni.
Nagyon sok ilyen gyönyörűséges hajnalra emlékszem, meg persze alkonyatra is, merthogy azok ugyanilyen meseszépek voltak. Jólesik olykor előkotorni a puttony fenekéről egy-egy régi szép emléket… újra érezni azokat az illatokat, gyönyörködni a napkeltében, s hát nem utolsósorban emlékezni arra, amikor nem csupán disznópásztor, de királykisasszony is voltam, s trónon ültem!
|
Online látogatók:
Látogató: 64
Regisztrált: 1
Kereső robot: 17 
Összes: 82
Jelenlévők:
