Navigáció


RSS: összes ·




Novella: A bicikli

, 402 olvasás, Senex , 13 hozzászólás

Ezerszín

A tél nehezen engedett a tavasz simogatásának, reggelente fagyott és a még el nem olvadt hóbuckák is jelezték, hogy nappal is alig megy nulla fok fölé a hőmérséklet.
Az öreg a lefeszített, rozsdás lakatot nézte és a fészerajtót. A lakat a földön hevert az ajtó tárva-nyitva. Először nem is vette észre a hajnali félhomályban, hogy mi hiányzik. Ócska zseblámpájában merült az elem, csak halvány vöröses fényt adott. Körbevilágított, a szerszámok mind megvoltak, megkönnyebbült és arra gondolt, hogy a betörő nem talált itt semmi ellopni valót. Már majdnem becsukta a fészerajtót, amikor szinte mellbe vágta a felismerés, eltűnt a bicikli. Nem volt túl nagy érték, régi kopott, nyikorgó szerkezet, de a szívéhez nőtt és ez az egyetlen fontos emlék, ami tavaly meghalt feleségéhez kötötte. A temetés után a fia nagytakarítást csinált a házban, zsákokba rakta az összes ruhát, leszedte a faliszőnyegeket, még az edényeket és tányérokat is elvitte. Nem maradt szinte semmi csak egy fotóalbum, amibe legalább húsz éve nem került új kép és ez a bicikli, amit most elloptak.
- Higgye el apuka, jobb lesz ez így, ha nem látja ezeket a holmikat, kevesebbet fog bánkódni és legalább hasznuk is lesz a Vöröskeresztnél, nem csak a port fogják itt. - mondta a fia mikor a kisteherautó elindult.
Ötvenkét év házasság után már nem kellenek holmik, hogy bánkódjon az ember, morfondírozott az öreg magában, de nem volt kedve vitatkozni. A fia fontos ember, saját vállalkozását vezeti, és ott dolgozik vele az unoka is, ő a helyettes. Elfoglalt pénzes emberek lettek, nem is nagyon jártak haza csak úgy két-háromévente, most is csak a temetés miatt jöttek. A szertartás után néhány nappal érkezett egy autó, a fia küldte, új tányérokat, evőeszközöket, mosószert, lisztet, cukrot meg ilyesmit hozott, ezzel szinte lezárva a közelmúlt eseményeit. Ám hiába tűntek el a holmik, nincs nap, amikor ne gondolna az asszonyra. Főleg amikor a biciklit tolta.
Igen, az ő Rózája, nem volt szép lány mikor elvette, és csinosnak sem mondható, de kedves, mosolygós, vidám teremtésnek ismerte meg, és ami nem elhanyagolható, dolgos, szorgalmas leányzónak látta. Megszerette, majd egy évi jegyben járás után el is vette feleségül. Mindketten a TSZ-ben dolgoztak nyugdíjazásukig. A rendszerváltáskor kaptak egy kis gyümölcsöst, apai öröksége volt, éppen a temető mellett. Oda jártak ki a kerékpárral. Egyikőjük sem tudta hajtani, így ülni sosem ültek rajta, csak a szerszámokat akasztották rá meg a locsolókannát. Így mentek végig a falun, hol a temetőbe, hol a kertbe, kettesben a felmálházott biciklit tolva. Útközben mindig meg-megálltak az ismerős falubeliekkel beszélgetni, hallgatni a friss híreket, kivel mi történik, aztán míg dolgoztak kitárgyalták egymás között a hallottakat. Ha sok volt a hír, még vacsora közben is azokról beszéltek. Mindig csak ketten voltak egymásnak, szüleik már rég meghaltak, a fiuk is kilépett az életükből, mikor középiskolába került a városba. Televíziójuk sem volt, egészen úgy két hónappal ezelőttig, amikor is megjelent két szerelő. Az egyik közeli villanyoszlopról egy vezetéket húztak a házba, egy olyan lapos tévét is hoztak meg telefon készüléket, gyorsan beüzemelték őket, elmondták, hogy a fia küldte. Pont úgy intéződött ez, mint a téli tüzelője. Ősszel beállított egy kisebb csapat, hoztak két fuvar rönkfát, jött egy fűrészgép. Vágták, hasogatták, hordták a fát, pénzt azok sem fogadtak el, csak egy kis házi pálinkát, akik nem vezettek, a sofőr még azt sem. Ezek a tévések még kávét sem ittak. Az öregnek eszébe jutott, hogy üzen, nem tévé kellett volna, neki az is elég, ha a fia meg az unoka eljön, de letett róla. Nem akart magyarázkodni, mert a szerelők többször is megjegyezték, hogy milyen jó gyermek az ő fia, hogy így gondoskodik az édesapjáról.
Esténként nézte a tévét, a híradót, meg, ha nóta volt benne. A nótát azt szerette, sokszor együtt énekeltek az asszonnyal, akinek nagyon szép hangja volt és egy ideig énekelt is a falusi nótakörben, de aztán kiöregedett és csak otthon énekelt már. A telefonnak túl sok hasznát nem vette, életében soha nem telefonált. A két hónap alatt egyszer csörrent meg, akkor is először azt hitte, hogy a kapucsengő, mert a fia a szakemberekkel a telefont ráköttette a kapucsengőre is, hogy meghallja, ha hívják, mikor kint van az udvaron. Mire rájött mi is csörög addigra abba is maradt. Kisvártatva újra megszólalt a telefon, akkor felvette. A fia volt az, érdeklődött, hogy jól van-e, mondta neki jól van és nincs szüksége semmire, még van cukor és liszt. A napi bevásárlást ilyenkor a szomszéd kislány végzi némi apró pénzért és még az ebédet is elhozza az iskola menzájáról. Ha jó az idő, akkor meg bevásárol magának, amikor a kertbe megy. Ő is kérdezgetett a családról, megígérte, hogy hívni fogja őket. Persze nem hívta, valamiért idegenkedett a telefontól. Most mégis telefonálni kell, hívni kell a rendőrséget, be kell jelenteni a lopást. Az öreg bement a házba, a telefont a konyhában a falra szereltette a fia. Elővett egy poharat, megkereste a hűtőben a szilvapálinkát, öntött egy féldecinyit a pohárba, majd egy hajtásra megitta. Ez elég az ijedtségre is meg a bátorsághoz is, gondolta. Az ijedtség a betörés miatt keletkezett a bátorság a telefonáláshoz kellett.
Akkurátusan beütötte a rendőrség hívószámát és a füléhez emelte a kagylót. Szinte azonnal felvették.
- Jó napot kívánok, rendőrség ügyelet, Gere János törzsőrmester vagyok, miben segíthetek? - hadarta el egy rekedt férfihang.
- Jó napot kívánok, egy betörést szeretnék bejelenteni. - válaszolta az öreg kicsit ijedten, mert azt hitte, lesz ideje felkészülni.
- Hol történt a betörés? - kérdezte a törzsőrmester valamivel kimértebben.
- Itt nálam. - bökte ki az öreg némi várakozás után, mert közben azon gondolkodott, hogy vajon a túloldalon tudhatják-e, hogy ki is ő?
- Ön most hol tartózkodik? - tette fel a kérdést, kissé ingerülten a hang.
- Hát itthon, hol lennék? Nyírzugban a Deák Ferenc utca 1. szám alatt - válaszolt az öreg hasonló ingerültséggel, szabad kezével újabb pálinkát öntött a pohárba és hirtelen mozdulattal felhajtotta.
- Mi a neve uram? - kérdezte az ügyeletes.
- Nagy Áron. - dünnyögte a választ, mert a hirtelen felhörpintett pálinka kicsit az orrába ment és köhögéssel küszködött.
- Nagy úr, mondana valamit a betörésről? Hány órakor történt az eset, mit vittek el? - firtatta tovább a rendőr.
- A fészerről verték le a lakatot és elvitték a biciklimet, de lehet több mindent is. Nem mertem bemenni. Az ajtóból láttam azt is, hogy a bicikli hiányzik. Azt meg, hogy mikor történt nem tudom, reggel vettem észre mikor a nagydolgomat mentem intézni. - összegezte.
- Nagy úr, az adatait rögzítettem, egy kollégánk hamarosan felkeresi önt, ezért arra kérem, hogy amennyiben lehetséges, tartózkodjon otthon, és ami nagyon fontos, ne nyúljon semmihez. Viszont hallásra. - köszönt el a törzsőrmester.
- Viszont hallásra! - köszönt el az öreg is és óvatosan visszaakasztotta a kagylót.
Egész nap várta a rendőrséget, de senki nem jött. Közben megetette a tyúkokat, kacsákat, délben a szomszéd lányka meghozta az ebédet, csendesen elfogyasztotta. Paradicsomleves és rántott hús tört krumplival és egy nagy szelet meggyes pite volt a mai menü. Jól esett neki az étel, a pálinka étvágyat csinált, és a reggeli is elmaradt. Az edényeket azonnal elmosta, ezt eltanulta a feleségétől, aki nagyon pedáns asszony volt. Délután felseperte az udvart és egy lapáttal széttörte a fagyott hókupacokat, hogy hamarabb olvadjanak, tűzifát hordott be a kazánhoz és begyújtott. A központi fűtés is a fia ötlete volt, meg a fürdőszoba az angol WC-vel. Öt évvel ezelőtt csináltatta meg a megkérdezésük nélkül. Lebontatta a cserépkályhákat, a kamrából fürdőszobát csináltatott, meg azt a flancos budit. Hiába mondták neki, hogy ne módizzon, kibírják ezt a hátralevő kis időt nélküle is. A kazánnal hamar megbarátkoztak, gyorsan felfűtötte a lakást, ámbár a cserépkályhát nem pótolja semmi, ismerték minden csempéjét, melyik melegebb a többinél. Nagy hidegben, a reggeli etetés és ól takarítás után szívesen dőltek neki. A radiátornak nem lehet a fájós hátat nekidörzsölni. A fürdőszobát is elfogadták, jól esett esténként egy forró fürdő, vagy ha azt nem akartak, akkor ott volt a zuhanyrózsa a falra szerelve. A benti budi más kérdés volt, azzal nem voltak jóban, mert, hogy jön az ki, hogy az ember a házban végzi a dolgát? Egyébként is, hogy ne menjen ki a szag, be kell csukni az ajtót, akkor pedig sötét lesz és ki az, aki sötétben megtalálja a dolgait, viszont felkapcsolt villanynál szégyenlősek voltak, így maradt a kinti. Persze erről sosem beszéltek a fiukkal, és ha mégis, akkor csak áldották érte.
Vacsorára pirítóst csinált magának kacsazsírral, fokhagymával és citromos teát ivott hozzá. Egész nap azon járt az esze, hogy mi lesz vele ezután a bicikli nélkül, mi történik, ha nem lesz meg. Azt tudta, hogy csak egy szavába kerülne, és kapna egy új biciklit, de az már nem olyan, azzal a biciklivel nem kapja vissza Rózát. Vacsora közben is meg-megállt a keze falatozás közben és hosszan elmerengett, az együtt töltött éveken. Nem volt zajos életük, nem jártak el a faluból, a városba is csak akkor, ha nagyon muszáj volt, de mindig együtt voltak, ismerték egymás legkisebb rezdülését is. Mikor utoljára kint volt a kertben, ősszel betakarni azt a pár tő szőlőt, akkor is úgy érezte miközben tolta a biciklit, hogy Rózája ott van mellette, ráadásul a síremlék alig tíz méterre esik az utolsó szőlőtőkétől. Amikor oda ért, letört egy vesszőt és átdobta a kerítésen éppen a sírra, hogy Róza is részese legyen az őszi munkálatoknak. Később, amikor végzett a munkával még visszament elbúcsúzni. A nagy díszes sírkövön messziről látszott a felirat: "ITT NYUGSZIK, AKIT SOHA NEM LEHET ELFELEJTENI, SZERET? FELESÉG és CSALÁDANYA. NAGY ÁRONNÉ született BALOGH RÓZA. ÉLT 79 ÉVET"
Nem feleség ő már, és nem családanya, mérgelődött az öreg miközben zuhanyozni készült. Talán a forró víztől, talán az elhatározástól, ami tusolás közben született, lélekben megnyugodva lépett ki a kádból. Felvette pizsamáját és aludni tért. Reggel hat körül ébredt, megmosdott, felöltözött. Szalonnát evett kenyérrel, hagymával és ivott egy pohár saját termelésű vörösbort, hogy melegítse, míg elvégzi szokásos reggeli teendőit. A tojást szedte össze, amikor megszólalt a csengő. Vagy a kapu vagy a telefon, de mivel mindkettő azonos irányban volt, így a félig telt szakajtót a hóna alá fogva elindult a hang irányába. Néhány lépés után már látta, hogy valaki áll a kapuban.
- Tiszteletem, Áron bátyám! A bejelentését jöttem kivizsgálni. - kiabálta az egyenruhás. Mire befejezte a mondatot az öreg éppen a kapuhoz ért. Elhúzta a riglit és beengedte a fiatal rendőrt.
- Jó reggelt, még szép, hogy ideért! - dohogott.
- Jöttem, ahogy tudtam. Magának meg, Áron bátyám jobban kellene vigyáznia, kulcsra kell zárni a kaput nem riglire. - felelt szinte azonnal a rendőr.
- Tegnap is kulcsra volt és mégis betörtek. - vágott vissza az öreg és elindult a fészer felé, meg sem győződve arról, hogy követik-e.
- Szűcs János a nevem, őrmester vagyok és édesapám üdvözli. - kiáltott utána a fiatalember. Az öreg megállt, visszafordult és kérdően nézett az ifjúra, majd megszólalt:
- Maga idevalósi? Kinek a fia? Melyik Szűcs?
- Az a Szűcs, aki két utcával lentebb lakik, dolgoztak együtt a TSZ-ben.
- Igen, emlékszem. Apád dolgos ember, remélem örökölted tőle. - váltott át az öreg tegezésbe az öregebbnek járó vélt jogon.
- Na, gyere, fiam, megmutatom a tetthelyet. - fűzte hozzá, és öles léptekkel megindult a fészerhez. A rendűr alig bírta tartani vele a lépést. Mikor odaértek az őrmester a kezében lévő dossziéból előhúzott egy formanyomtatványt, kitöltötte a fejlécet és megkérte az öreget, hogy menjen be és állapítsa meg, hogy mi tűnt el, közben fényképeket készített a mobiltelefonjával a levert lakatról, majd a fészer belsejét is lefotózta. Az öreg a biciklin kívül semmi más hiányát nem jelezte, így a jegyzőkönyvbe is ez került. Közben nem beszéltek semmit, csak ami fontos volt. Miután az öreg aláírta a papírokat. Az őrmester elmondta, az apja a lelkére kötötte, mindenképpen kérdezze meg, miként alakult a sorsa, miután nyugdíjba ment.
- Tudod fiam - kezdte az - sorsa csak annak van, akivel történik valami, velem soha nem történt semmi, én leéltem az életem nyugalomban, boldogságban. Kegyes volt hozzám az élet egészen tavalyig, Rózám haláláig, de ha érdekel, elmondom az életem történetét.
Az őrmester bólintott, hogy érdekli. Ekkor az öreg belekezdet és mesélt a gyerekkoráról, a háborúról, hogy itt a faluban alig lehetett észrevenni, mert annyira kicsi, hogy csak átvonult rajta mindenki. A felszabadulásról, a TSZ-es időkről, szerelméről, mindenről, ami eszébe jutott. Közben a rendőr két cigarettát is elszívott és két percenként bólintott is, mint aki jelzi, hogy megjegyez minden szót, ami elhangzott. Végül az öreg a felesége halálát mondta el, hogy tömte a kacsákat és megállt a szíve, ő talált rá, de már nem lehetett megmenteni, és arról is beszélt mennyire hiányzik neki, és üres az élete.
Amikor befejezte, búcsúzóul az őrmester elmondta, hogy nagyon kis esélye van annak, hogy meglesz a bicikli, és ha harminc nap után nem találják meg a tettest vagy a biciklit, le kell, hogy zárja az ügyet, utána a biztosító kifizeti a kárt. Kezet ráztak, a rendőr elment. Az öreg örült a találkozásnak, rég beszélgetett ilyen jót, pontosabban régóta hallgatták meg.
Az ifjabb Szűcs mondatai megerősítették elhatározásában, az órájára nézett, elmúlt kilenc, indulnia kell a gazdaboltba. Szinte futva ment be a házba, a cipős szekrényből előbányászta a dobozt, amiben a pénzt tartotta, belemarkolt és számolatlanul a zsebébe tömködte. Úgy egy kilométerre lehet a gazdabolt, de még sosem járt ott, pedig a tulajdonos egy idős a fiával és gyerekkorában sokat játszott nálunk. Köszönt, mikor belépett és kért három méter borjúkötelet. Az eladó lemérte egy nagy tekercsből, átadta, majd elfogadta az érte járó pénzt és megkérdezte:
- Mire kell ez magának, Áron bácsi?
- Szőlőt kötözni. Tudja, azt találtam ki, hogy szálaira bontom ezt a kötelet és felvágom kis darabokra. Olcsóbban kijövök vele, mintha a rendes szőlőkötöző zsineget venném. - hazudta az öreg szemrebbenés nélkül. A boltos elfogadólag bólintott, aztán elköszöntek.
"Ezek a kíváncsi falusiak, dohogott magában az öreg, nem lehet ezektől semmit sem csinálni, mindenbe beleütik az orrukat". Míg ezen morfondírozott, haza is ért. Hátrament az ólhoz, a kötél egyik végére hurkot kötött, a másik végét meg odakötözte egy karnyi vastag gerendához. Pontosan oda, ahol drága feleségét megtalálta. Visszament a házba. A ruhái közül kivette az öltönyt, ami a temetésen volt rajta, a gallérjára gyászszalag volt tűzve, hozzá fehér inget, nyakkendőt, és a fényesre pucolt fekete cipőt. A fürdőszobába ment, gyorsan lezuhanyozott. Szertartásosan nekiállt borotválkozni. Hagyományos borotvát használt, először, a borotvát megélezte a marhabőr szíjon, majd egy kis tálkában habot vert, a borotva pasztából, és tökéletes fehér szakállt rajzolt magának. "Úgy nézel ki, mint egy télapó" - mondta ilyenkor mindig Róza. Gyakorlott mozdulatokkal eltávolította a habot és a szőrt az arcáról. Megtörölközött és felöltözött. Megnézte magát az előszobai tükörben, magas szikár alakján jól állt az öltöny. "Fess ember vagy Áron csak az orrod nagyobb egy kicsit a kelleténél" - emlékezett párja szavaira. Gondolta iszik egy pohárka pálinkát, de végül nem tette. Ne mondja senki, hogy részegen, kábult aggyal hülyeséget csinált. Józanul kell megtennie, hadd tudja mindenki, ami történt, ő akarta szabad elhatározásából, és nem az ital irányította. Mielőtt elhagyta a házat, ellenőrizte a gázt, a vizet, hogy el vannak-e zárva. Kifelé menet bezárta az ajtót, a kulcsot gondosan a zsebébe dugta és eligazította, hogy ne dudorodjon ki. Nem írt búcsúlevelet, majd a falu kitalálja, miért csinálta. Az okosok úgyis hamar rájönnek, hogy nem megölte magát, hanem utána ment szeretett feleségének. Ahogy az ólhoz ért, megkereste a kis támlás tömőszéket, amin Róza halálakor ült, és gondosan a kötél alá rakta. Felállt rá, a szék szinte felnyögött a ránehezedő súlytól. A lelógó hurkot akkurátusan a nyakára húzta, eligazgatta az inggallért a nyaka és a kötél közül, ekkor a kis szék hatalmas reccsenéssel megadta magát és szilánkokra tört. Hirtelen sötétség lett.
Az öreg érezte, hogy fázik és hallotta, hogy valahonnan a távolból folyamatosan szól, egy csengő. A tüdeje zihált, alig kapott levegőt, de feltápászkodott és tétova léptekkel elindult a kapu felé. A fiatal rendőr állt ott. Az öreg próbálta, rendbe hozni magát, lesöpörni a port és kacsaürüléket a ruhájáról, kevés sikerrel. A kötél ott lógott a nyakában, mint egy hosszú nyakkendő.
- Hova készül így kiöltözve, Áron bátyám? - kérdezte a rendőr, köszönés helyett.
- A temetőbe fiam, a temetőbe. Ma van az én Rózám születésnapja, hozzá akartam menni suttogta az öreg.
- Tudja, megtaláltuk a biciklit. A halastó melletti nádasba dobta el a tolvaj, mert letört a pedálja. Gondolom, ment volna vele haza a szomszéd faluba. Mi a kollégával bementünk a gazdaboltba, hogy vegyünk egy új pedált. Ott hallottam, hogy borjúkötelet vett szőlőt kötözni. Én sietve magához jöttem, hogy segítsek felvágni azt a kötelet, de látom, hogy elkéstem volna. Ha beenged, behoznánk a biciklit, amire a boltos felszerelte az új pedált.
Az öreg most vette észre a nyakában lógó kötelet. Szégyellte magát érte, gyors mozdulattal áthúzta a fején és a ház előtti orgonabokrok tövéhez dobta. A szegről leakasztotta a kulcsot és beengedte a fiatalembert.
- Jöjjön Áron bácsi, nézzük meg mi történt hátul. - szólt a rendőr, ellentmondást nem tűrő hangon, és elindult az ólakhoz.
- Látja azt a gerendát, ami el van törve, ott a szék darabjai fölött, azt bizony meg kell csinálni, mert leszakad a tető, úgy meggyengült. Régi korhadt gerenda, az a csoda, hogy eddig össze nem dőlt az ól. Még jó, hogy magára nem szakadt az egész. Ha kell, holnap eljövök, segítek megjavítani és beszélgetünk is, persze csak ha akarja.
- Akarom, fiam, akarom. - válaszolt az öreg és könnyes szemeit inge ujjával törölgette.
- Szólok a háziorvosnak, hogy jöjjön, nézze meg, nem történt e valami sérülése az eséstől - mondta János, de ekkor nyílt a kapu, egy alacsony barna arcú rendőr lépett be rajta, jobbjával a megtalált biciklit kormányozta.
- Rózám, édes Rózám, hát visszajöttél… - szakadt ki az öregből, és talán mondott még valamit, de zokogása elnyelte a szavakat.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: Senex
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 28
Regisztrált: 1
Kereső robot: 15
Összes: 44
Jelenlévők:
 · szabadalom


Page generated in 0.0578 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz