Navigáció


RSS: összes ·




Krimi: Kísértés - 3. fejezet

, 463 olvasás, Aurora White , 0 hozzászólás

Ezerszín

Egy makacs hölgy

- Jó napot! – próbált Rebeka egy magabiztosnak tűnő mosolyt megejteni a mogorvának tűnő recepciós irányába.
- Jó napot! – felelte a férfi fel sem nézve olvasmányából, amitől a lánynak a maradék önbizalma is elszállt.
- Tulajdonképpen a főnökével szeretnék beszélni – mondta egy mély lélegzetvételt követően.
- Milyen ügyben?
- Személyes jellegű…
- A főfelügyelő úr most nem fogad látogatókat – válaszolta, mint a beszélgetés lezárásaként, és visszatért olvasnivalójához.
- Megtudhatnám, miért?
- Házon kívül van – felelte az idős férfi fújtatva.
- Akkor én itt megvárnám – szólt a lány kicsit félve, amit igyekezett minél jobban elrejteni.
- Valószínűleg, csak órák múlva fog megérkezni, épp egy fontos ügyön dolgozik.
- Milyen ügyön? – kérdezte, mire a recepciós meglepetten felvonta a szemöldökét. – Rendben, értettem. Nem az én dolgom. Ide leülök addig – mondta, és helyet foglalt egy közeli karosszékben.
- Teremtőm – emelte égnek a fejét a férfi, de mást nem mondott, hanem ismét elmerült az izgalmasnak tűnő kötetben.
"Mi van, ha tényleg, csak hosszú órák múlva jönnek vissza – tépelődött magában a lány. – Mit fogok én addig csinálni itt?"
Szerencséjére nem kellett olyan sokat várnia, mert hamarosan néhány rendőr lépett be az ajtón, elmerülve a beszélgetésben, hogy őt észre sem vették.
- Hihetetlen, egy csepp vér sem volt sehol.
- Méregnek is semmi nyoma, az öltöztető szerint reggel óta egy falatot nem evett, amit pedig ő maga ellenőrzött, így méreg sem kerülhetett a szervezetébe.
- Mi van, ha titokban nassolt? – vetette fel egy szemüveges, okoskodó kinézetű nyomozó.
- Kétlem – jegyezte meg Józsi szárazon. – Látta az alakját, egy deka felesleg sem volt rajta.
- Attól még… - vonta meg a vállát az előbb szóló, már a lépcsőfordulóban.
- Elnézést! – szakította meg egy mélyen dörgő hang az eszmecserét, melyből Rebeka kitalálhatta, miért is őt vették fel portásnak.
- Igen? – fordult meg a nyomozás vezetője.
- Van itt egy vendégük – mutatott lenézően a lányra, aki éppen felállt a helyéről.
- Miben segíthetek?
- Magán jellegű…
- Most rengeteg a dolgom, keressen meg holnap, ha kérhetem.
- Sürgős. Talán tudnék segíteni a nyomozásban – mondta, de mintha nem ő tolta volna a szavakat a nyelvére, hanem valaki más… talán az erő, aki arra késztette, hogy jöjjön el ide.
- Valóban? – ráncolta a homlokát. – Ez esetben engedje be a hölgyet, Mihály – szólt a portásnak, aki egy gombnyomással megnyitotta a kaput, hogy a látogató szabadon bemehessen.

Rebeka lassan szétterítette a rajzokat, melyeket magával hozott, hogy jól láthatóak legyenek, mit ábrázolt rajtuk.
- Mik ezek? – kérdezte Józsi tekintetét a lány szemébe mélyesztve.
- Nézze meg, uram!
- Azt hittem, tényleg segíteni akarja a munkámat, hogy van valamilyen információja a gyilkosról, aki négy emberrel is végzett – állt fel dühösen a férfi, még mindig a lány pupilláját bámulva. – Nincs időm, holmi vándorkomédiásokra – mondta még, majd leült, és rágyújtott egy cigarettára.
- Kérem, nézze meg a képeket! – mondta ismét a lány, mire a nyomozó dühösen engedelmeskedett.
Először csak futó pillantásokat vetett az alkotásokra, majd a kólájáért nyúlt.
- Megnéztem, köszönöm. Egyiket sem veszem meg, távozhat, kisasszony.
- Kérem, nézze meg őket alaposabban – szólította fel őt, amivel ismét csak felhergelte a felügyelőt. Dühösen levágódott a székre, és kezébe vette az első képet.
A rajta szereplő fickót ismerősnek találta, de nem tudta honnan. Míg hosszan farkasszemet nézett a rajzzal, a homályos háttér is kezdett egyre jobban kibontakozni. A pacák immár nem pacák voltak, hanem…
- Holttestek! – kiáltott fel döbbenten a rendőr, hogy a szobában nézelődött kollégáinak is felkeltette a figyelmét. – Méghozzá nem is akármilyen holttestek, női hullák, ha szabad megjegyeznem – nézett Rebekára, aki válaszul bólintott. Ő a háttérben szereplő alakokat sosem látta, csak a központi figurát érzékelte; azokat csak úgy megrajzolta, mintha csak a tájhoz tartoztak volna. – Maga járt a helyszínen? – tette fel az inkább kijelentésnek ható kérdést.
- Soha életemben, nem is ismerem a férfit.
- Maga felismeri, Viktor? – dugta az okoskodó, szemüveges fiatalember orra alá a rajzot.
- Ő, a fejszés gyilkos – rebegte amaz döbbenten.
- Igen, én is egyből felismertem. Nagyon jó rajz. De, kisasszony…
- Rebeka
- Szóval, Rebeka, hol látta a gyilkost, ha ilyen jól le tudta rajzolni? Mi nem adunk ki fényképet a kezünk közül… és figyelmeztetem, ha zsarolni akar… - váltott keményebbre a hangja.
- Mint mondtam, segíteni szeretnék – felelte hűvösen. – A képek a fejemben vannak, onnan rajzolom le őket – húzta ki magát büszkén. – Eszembe sem jutna, hogy tisztességtelen úton szerezzek pénzt magamnak, ha ez a véleménye, akkor ideje, hogy távozzak – mondta, és elvette a többi rajzot a rendőröktől, akik éppen nézegették azokat.
Könnyedén kisétált a szobából, majd a kapitányságról, és távozott.
- Kapitány, ha megenged egy megjegyzést… - szólt az okoskodó Viktor, néhány perc múlva.
- Nem kérek, köszönöm
- … lehet, tényleg a segítségünkre lett volna – folytatta a mondatot, mintha mi sem történt volna.
- Ha segítségre lesz szükségünk, felkeressük – vonta meg a vállát ingerülten.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Krimi
· Írta: Aurora White
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 187
Regisztrált: 1
Kereső robot: 22
Összes: 210
Jelenlévők:
 · Sutyi


Page generated in 0.1867 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz