Mi eddig nagykorúvá érett bennem,
mostantól testidegen.
Kontúr nem tart, engem nem jelöl.
Születésnap, gyerekkín, addikció,
grammatika, térképzet, elcsúszott arányok,
egymásra hordott összevisszaság
lemállik mind és opálos káprázatba dermed.
A derengés marad csak,
vibráló membrán
tekinteted sugárpászmáiból,
nyelv hegyén ragadt felejtés,
déja vu.
A váz csupasz.
Finom szövet tapad rá ezután,
míg fordulok égtájak szerint
s lassanként másik, hattyúszín testet öltök.
Palást lehetne, fátyol, szemfedél,
de nincs neve.
Porból lesz, csillaghordalékból.
Növekszik, ám súlytalan.
Megtelik ízzel.
Az akácok hordják így a nektárt,
halál igézetét az épp világrajött.
… s nem, mégsem újjászületés ez.
Felismerés és kapcsolat.
Az életre, mint lélekbe vert ék sebére gyógyír,
nyílt szerelem:
karodban izzani azért az Egyért,
a vázat edzeni, tengely legyen.
Átszűrni tisztán rajtam magam,
vászonba szőve lenni,
lobogni a vázon.
Hirdetni, mint a fák,
ég és föld felé
vég nélkül, határtalan kiterjedésben.
Online látogatók:
Látogató: 95
Regisztrált: 0
Kereső robot: 18 
Összes: 113
