Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Lobogj

, 434 olvasás, Thalassa , 8 hozzászólás

Gondolat

Mi eddig nagykorúvá érett bennem,
mostantól testidegen.
Kontúr nem tart, engem nem jelöl.
Születésnap, gyerekkín, addikció,
grammatika, térképzet, elcsúszott arányok,
egymásra hordott összevisszaság
lemállik mind és opálos káprázatba dermed.

A derengés marad csak,
vibráló membrán
tekinteted sugárpászmáiból,
nyelv hegyén ragadt felejtés,
déja vu.
A váz csupasz.

Finom szövet tapad rá ezután,
míg fordulok égtájak szerint
s lassanként másik, hattyúszín testet öltök.
Palást lehetne, fátyol, szemfedél,
de nincs neve.
Porból lesz, csillaghordalékból.
Növekszik, ám súlytalan.
Megtelik ízzel.
Az akácok hordják így a nektárt,
halál igézetét az épp világrajött.

… s nem, mégsem újjászületés ez.
Felismerés és kapcsolat.
Az életre, mint lélekbe vert ék sebére gyógyír,
nyílt szerelem:
karodban izzani azért az Egyért,
a vázat edzeni, tengely legyen.
Átszűrni tisztán rajtam magam,
vászonba szőve lenni,
lobogni a vázon.
Hirdetni, mint a fák,
ég és föld felé
vég nélkül, határtalan kiterjedésben.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Gondolat
· Kategória: Vers
· Írta: Thalassa
· Jóváhagyta: Medve Zsolt


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 11
Regisztrált: 1
Kereső robot: 14
Összes: 26
Jelenlévők:
 · gszabo


Page generated in 0.0395 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz