Nézd, a csillagok ma hogy ragyognak,
s fényüket hány szerelmes szembogár
hívja tágra nyílt kapukon át, míg angyaloknak
szivárványhártyákon terít ágyat a Holdsugár.
Arcodra a metsző szél rózsákat simogat,
s karjában tartva hűti párává sóhajod.
Hogy ne fázz, válladra terítem kabátomat,
s egymáshoz simulva álmodjuk a holnapot.
Nézd, a házfalakon ahogy a fény szikrázik,
s a vízköpő a kőre hogy vetít árnyakat!
De árnyak közt bújva szakadt kabátja látszik,
ki most derékaljának hordja az ágakat.
Hidegen ragyognak a csillagok,
s fásult szemekben utat találnak
hunyorgó pupillákon át, míg rideg kőlapok
hátán kartonágyaikban emberek tanyáznak.
Megfáradt arcukra vésett mély barázdákon
könnytelen bánat szórja megvetés magvait,
s nyüzsgő utca zajában lassan jön az álom,
hol mint más ember, élik egyszerű napjaik.