Navigáció


RSS: összes ·




Mese: Femme Fatale (XIV.)

, 668 olvasás, quentin , 3 hozzászólás

Ezerszín

Isten tenyerén

Egy hegylánc közepén keresztültörve tetejétől talpáig, sok kilométernyi messzeségből tekeregve folyton felénk s tova hömpölyögve; kétoldalt emelkedő magas, egyenes sziklafalak, közepütt Venezuela óriás folyama, az Orinoco.
Bizonyára isteni közbeavatkozás lehetett a dologban… vagy a ránehezülő víztömeg törte magának a kaput, vagy föld alatti tűz roppantotta két részre a hegyláncot. A tűz vagy a víz istene, netán mindkettő? Ehhez foghatót a ma istent játszó nagy hatalmú diktátorok sem képesek létrehozni.
Az istenek nyomát mutatja a zord táj, a keskeny szurdokba kényszerített őrjöngő folyó. Egyes helyeken a szokásos vízszint felett 150 méterrel is örökké lemoshatatlan jelei maradtak az ellenállhatatlan víznek. Nem csupán vízi élőlények kővé dermedt maradványai, hanem megmagyarázhatatlanul hatalmas magasságban, barlangokban rekedt millió köbméternyi víz, benne ezerféle háborítatlan békében élő növény és állat.
A helybéli legenda úgy tartja, hogy a tűz istene és a vízé egy napon összevesztek: egyszerre pillantottak meg egy démoni szépségű, ellenállhatatlan indián nőt, s mindegyikük jogot formált arra, hogy szeretőjévé tegye. Sistergő dühvel estek egymásnak. Vízisten jeges ostorcsapásokkal sújtotta testvérét, aki kénköves, villámokká váló, örökké fájó vörös hólyagokat maga után hagyó szikrákat szórt rá válaszul. Úgy tűnt, a csatában tűzisten kerekedik felül. Pihegni is alig bíró ellenfelét hátrahagyva elragadta a csodaszép nőt és a hegység egy barlangjába vitte, hogy magáévá tegye. Miközben fékeveszett, szilaj tempóban együtt voltak, a környéken mindenütt vulkánok törtek elő, magmájuk nyoma ezerfelé látható. Ekkor vízisten, utolsó erejét megfeszítve elvonszolta magát az óceánig, ahol, magába szívott a vízből amennyit csak lehetett és a hegységre okádta. Ettől a csatától repedt meg az Andok, s így jutott el az Orinoco az addig szomjas nyugati területekre. Mondják, az istenek csatájában a Nő talán odaveszett, és lelke azóta is itt kísért, és megszállja azt, aki nem tud ellenállni neki. Bár azt is rebesgetik, hogy ha élő formájában olyat talál, akinek bízhat erejében, szerelmében és tiszta szívében, az talán megtöri az átkot.

Senkinek nem szóltunk arról, hogy elhagyjuk a tábort – és erre jó okunk volt. Ott fogtak volna minket, hiszen meglehetősen rémesnek tűnhetett az állapotunk. Penny füstmérgezést kapott, és a méhszáji beavatkozás miatt rendszertelenül el-elöntötte a vér, én meg leginkább Frankenstein teremtményére hasonlíthattam a két húszcentis, még épp csak összehegedt arcsebemmel és a félresikerült amatőr plasztikai műtétemmel.
Gyógynövényeket kerestünk, főként azt a lilásat, és egészen határozott tervünk volt vele, amikor elénk tárult a táj.
Itt-ott rozsdás-barnás vörös volt az egész hegyoldal, rücskös, épp mintha kezeletlen bibircsókot néznénk közelről, máshol, több-száz méter magasan rézszín csíkokba rendeződött egy hatalmas, félszemű tekintetű arc, ahogy a nap rásütött félelmetesen-igézőn hivalkodva. Kicsit arrébb tökéletes simaságú márványfal lógott a víz fölé, érthetetlen módon dacolva a gravitációval nem zuhant bele az irdatlan víztömegbe. Felette barlangszájak emelkedtek sikolyra vagy ásításra. Még följebb, mintha vicces kedvében a természet szemöldököt ragasztott volna két azonos formájú, s nagyságú vastag sárga vonal – kénkicsapódás.
Toronymagas kőoszlopok állnak egymás mellett, mint egy félbehagyott építkezés örök mementója – olyan helyen, ahová csak keskeny ösvény vezet, s mögötte több száz éves fákból hajlított óriás-boltívet épített a véletlen.
Néhol több száz méteren sehol sem látni semmit, ami él, másutt buja, égig érő lombfák, rémisztő tömegű erdőségek, körös-körül ibolya és kék füzérű bokorerdőkkel díszbe öltöztetve…
Néhol megtöri a végtelen, burjánzó szépségű hegyoldalt egy benyíló, melyen keresztül rejtett paradicsomba lehetséges betekinteni. Itt, a sziklafalak és folyton morajló víz zubogásától kísérve léteznek olyan területek, amiket soha nem ér a nap. A völgy túl keskeny, a falak túlontúl magasak és a növényzet olyan dús, hogy csak éjjelente, a tűz ad világosságot. A nappali sötétbe soha nem mosolyog be semmiféle tündérvilág. Az alant élők nem látják a Napot, lelkük nem világosodik meg a fénytől. Bárki idegen halad el e terület előtt, úgy sejtheti, lakatlan.

Mi is csak onnan tudjuk, hogy a háborút kirobbantó warao törzsek közül a legvadabb ott lenn lakik, hogy az egyik túlélőjét a sátorfelgyújtásnak egy tolmács segítségével kikérdeztük. Eleinte kevésbé akart válaszolni, aztán elővettem egy szikét és nyúzni kezdtem a bőrt a kezéről. Bár – be kell vallanom - az is sokat segített, hogy Penny kivette az egyik szemét egy kanállal.
- A nagy vízesés előtt, ahol aranyszín pöttyözi a gránitfalat, a bíbor úton jutunk el a faluba – nyöszörögte a nyomorult, közvetlenül azelőtt, hogy ötödször is elájult volna.
Most már elég – közölte Pen, vesszőből font kosarára mutatva, ami rogyásig volt tömve a lila bogáncsvirággal.
Kézen fogva haladtunk – végig a bíbor úton. Hozzám bújt, valami réges-régi gyerekdalt dúdolgatott az édes, hosszú, andalító álomról. Óvatosan, nesztelenül osontunk a faluig a vaksötétben. Már messziről éreztük az ánizsolaj illatát, amit a waraók a fáklyákhoz használtak. Öregek, nők, gyerekek. Felnőtt férfiből talán egy tucatnyi, vagy annyi se. Siratódalokat énekeltek, és két vénasszony főzött az egész törzsre. Hatalmas, dézsaszerű valami volt, Pen szerint kígyókból és gyíkokból főtt a leves. Ő jobban tudja, gondoltam, mert míg én épp az arcom bekormolásával voltam elfoglalva ő kijátszotta a két vénasszonyt és beleöntötte az összes növénykénket.
Ami a felnőtteket illeti - úgy kábé a fele törzs belehalt az aznapi vacsiba, a másik fele végtelen álomba zuhant. A gyerekek valamiért nem aludtak el, csak egyfajta katatón állapotba zuhantak és moccanás nélkül bambultak maguk elé.
Meggyújtottuk az összes fáklyájukat, hogy mindenkiről gondoskodni tudjunk. A halottakat egyszerűen csak egymás mellé döntögettük a tábor közepén, az élőket pedig, - gondos csomót kötve a lábukra – fejjel lefelé felakasztottuk. Egy egészen kis vágást ejtettünk a vénán, így 2-3 órán belül az összes vér az agyukba folyik majd és mély lila színt öltenek holtukban. Elfáradtam és igazából csak pár percre szándékoztam leülni egy 300 éves mahagóni törzséhez, de elaludhattam.

Rossz álomra riadtam, és ijedten keresgélni kezdtem Pennyt. Percekig kiáltoztam utána, aztán észrevettem, hogy eltűntek a gyerekek. Szörnyű balsejtelem kúszott fel bennem, egyre feljebb és feljebb, aztán hál' istennek megláttam őt. A vízesés felől jött, kipirulva. Gyönyörű volt. A fáklyák fényében kékes-vörösesnek látszott a haja, a szemei szinte világítottak. Minden buta megérzésem elpárolgott a semmibe. Ruganyos léptekkel közeledett, megállt előttem és gyengéden megcsókolt.
Reszelős, mély hangon szólalt meg:
- Gondoltam amíg szunyókálsz elfoglalom magam. Nem volt elég fa… és olyan hülyén néztek volna ki a kölkök felakasztva.
Mélyre fúrta a tekintetét az enyémbe, aztán befejezte a mondókáját.
- Ezért aztán mindet belehajigáltam a vízesésbe.

Megjegyzés: A folytatást Mon_na-nál keresd…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Mese
· Írta: quentin
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 60
Regisztrált: 0
Kereső robot: 28
Összes: 88

Page generated in 0.0812 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz