A föld lapos tányérján az idő
lehajtott fejjel körbe-körbe jár,
az ember már nem emlékszik ki ő,
folyók medrében alvadt vér a sár.
Esik az eső, fürdik a kereszt,
az Ararát csúcsa üres, kopár,
konok özönvíz mossa az ereszt,
bent az asztalon egyetlen pohár.
Haragot lehel torka a tűznek,
benne a remény boszorkánya ül,
a hajába lángvirágot tűznek,
nyárson az ördög pecsenyéje sül.
A vágtató vihar arca ében,
a sárember, az örök második,
koponyája csontos börtönében
égen szárnyaló sasról álmodik.