Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Magányba hulltak…

, 326 olvasás, devid , 0 hozzászólás

Sajgó lélek

Fáradt tündék ültek
ezernyi karjára
és lassú széltől hintázva
álomra szenderültek…

S megint egyedül maradt
a fűz…

Vadakat űz felé az éj
kik rémülettől tág szemében
nem csillan már a mély
értelem…

S mily szomorú szegény,
hisz újra hullatni kénytelen
a szendergő reményt…

Hiányzik majd a végtelen,
- mindent felemésztő -
ürességben,
hol nem pihen vállán
a védtelen jóság.

Hol vakká válik s bár
nem fojtja korlát,
mégis érdemtelen
nem feledni…

Apránként felemészti
a sötét… őt, kit bántott
seregnyi világ.
Kit bántott a szél,
bántott a szellő…
bántotta a fény s elhagyta
az erdő.
Bántottak a gyermekek,
bántották az éjszakák
s én is bántottam,
veletek.

S magamra haragszom
igazán! Én, kit gyarlón
kirekesztettetek,
s tündekoronámat
feláldozva, - eretnek
szeleknek haragjától -
a semmi közepén
egymagam
reszketek…

Megjegyzés: 2013-03-22

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sajgó lélek
· Kategória: Vers
· Írta: devid
· Jóváhagyta: Medve Dóra


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 214
Regisztrált: 2
Kereső robot: 21
Összes: 237
Jelenlévők:
 · Sutyi
 · Tristan Kekovian


Page generated in 0.1546 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz