Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Az ősi háború históriája - 3. fejezet

, 552 olvasás, mslucas , 2 hozzászólás

Fantasy

Kicsi, apró, nyálkás, büdös mocsári szörnyecskék. Mind-mind feléje tartanak, aztán egyszer csak minden jéggé fagy, és ő felébred.
Nem tudta, mire számított. Kórházra? Az intenzívre? Egy egyszerű fehér kis szobára? Vagy eldugva egy kuka mögé az utcában? Egy barlangra? Vagy talán a mocsárra, amellyel álmodott?
Mindenesetre semmiképp sem a saját szobájára gondolt, hogy Fahéjjal maga mellett ébred, vasárnap reggel fél 10-kor. Ahogy lassan felemelkedett, Fahéj boldogan ránézett, megnyalta arcát, majd játékosan az ágy másik vége felé fordult, és vidáman vakkantott egyet. Lucky értetlenül állt – ült – kutyája viselkedése fölött, ám egyszerre valami igazán hideget érzett a lábánál.
A fehér kutya, ami tegnap a parkban előbukkant – és aki kiköpött olyan volt, mint az álmaiban a tó mellett előbukkanó lény – jégkék szemeivel rámeredt az ágy túlsó végéből. Lucky tett egy hirtelen mozdulatot, hogy elijessze onnan az állatot.
Nem történt semmi.
Sőt! Az állat felhúzta a szemöldökét!
Lucky elkönyvelte magában, hogy megőrült.
Igen, biztosan megőrült. Elvégre a két legjobb barátja eltűnt, az egyik egy gyilkosságról számolt be neki, telefonon, de nem emlékezett a saját nevére sem, a férfi, akit szeretett egy tenyérnyi vastag aktával járkál, telis-tele az ő életének eseményeivel…
Most pedig kész, az agya begőzölt, és hallucinálni kezdi az álmait, igen, bármilyen hihetetlen is, ő hallucinál, az álmait hallucinálja, és most már az egész élete csak hallucinációkból fog állni.
Fahéj felé fordította tekintetét, hogy ne kelljen a hűvösséget árasztó szemekbe meredni. Fahéj továbbra is lelkesen lihegve meredt az ágy végébe. Egyenesen a fehér lényre.
Kész! Ő is besokallt!
Lucky teljesen magába roskadt…
Most már Fahéj is hallucinál… Vagy én hallucinálom, hogy Fahéj hallucinál? Fahéj itt van egyáltalán?
Kinyújtotta kezét, ujjait Fahéj puha bundájába fúrta. Összevonta a szemöldökét. Fahéj ugyanis tényleg ott volt. Hirtelen ötlettől vezérelve felborította a kutyát. Az apró állat értetlenül állt gazdája viselkedése fölött. Lucky pedig hasonló állapotban meredt a fehér kutyára.
Gyorsan felpattant, és kezei közé kapta a kis fehér lényt. Valódi volt. Hihetetlenül valódi.
A lány csalódottan félretette.
Csakis barátai eltűnése zavarhatta meg ennyire. Érezte az ujjai között a kis lény szuszogását. A pszichiáter meg fog gazdagodni az eseten.
- Komolyan azt hiszed, hogy csak képzelsz engem? – Lucky szétnézett. Ismerte a hangot, a férfi beszélt így az álmában, amikor megmentette őt a szörnyektől. De miért? Őt is ideképzelte valahova? Szétnézett, de sehol nem talált senki mást, csak Fahéj nézett rá félrebillentett fejjel. – Itt ülök az orrod előtt, ki mást keresel? Ne várd el tőlünk, hogy egy egész sereget állítsunk melléd. – Megint ugyanaz a hang… Homlokát a tenyerébe ejtette. A szülei egész éves fizetése nem lesz elég. Aztán felkapta a fejét, és összehúzott szemekkel a kis fehér lényt mustrálta.
- TE - ujjával a furcsán néző állatra bökött - beszélsz… hozzám? – suttogta Lucky értetlenül. A kis lény unott pofát vágott, majd leugrott az ágyról – dobbantak a léptei! –, és a szőnyegre telepedett.
- Azt mondták, értelmes vagy… Cáfolom.
- Én igenis értelmes vagyok! – Vagyis… Jó, most tényleg veled, mint egy képzeletbeli dologgal beszélgetek, de eddig normális voltam… Úr, jó ég! Utoljára hatéves koromban volt egy képzeletbeli barátom… Most hiányozni kezdett…
- Tudod, itt az a bökkenő, hogy engem nem képzelsz! – A kis Ördög, mert Lucky már csak így nevezte magában, hihetetlenül emberi pofákat tudott vágni; most például egyik szemöldökét felhúzta, a szája másik szélét meg elhúzta, hogy ha eddig még Lucky nem is gondolta volna magát őrültnek, mostanra már biztos lenne benne.
- Persze… Én is ezt mondanám, ha hallucináció lennék! Nézz csak magadra! Ki se nyitod a szádat, és beszélsz! Hallom a hangod! … - Itt gyorsan lehalkította a hangját, és cérnavékony cincogással folytatta. - Ez a te hangod, ugye?!
- Igen.
- Talán… te tudnál válaszolni nekem… Mondjuk, hogy mi az, ami előidézett téged? A tegnap esti incidens Chrisszel? Vagy valami másért vagy itt?
- Teljesen másért, de ha még engem sem tartasz valóságosnak, akkor ezt mégúgy sem fogod elhinni.
- Még a nevedet sem tudom! Hogy hinnék neked?
- Chizzy.
- Szóval Chizzy. Te nem vagy valóságos. Téged csak képzellek. – Kezével először a Star Warsban látott mozdulatot utánozta: kinyújtott mutató- és középső ujját többször is drámaian elhúzta a kis lény előtt, majd kezével színpadi varázslóként gesztikulálva igyekezett eltűntetni onnan az új házikedvencet.
- Nehezebb lesz, mint gondoltam… Mit tegyek, hogy elhidd: valóságos vagyok?!
- Majd… majd kiderül! Ha látnak téged mások is, akkor, akkor majd elhiszem, hogy…
- A kutyád is lát…
- Neki is nehéz napjai voltak.
- Istenem!
Lucky összeszedte magát, kilépett az ágyból. Feje még zsongott, valószínűleg a tegnapi eséstől, és fájt is, nem egy ponton. Bement a fürdőszobába, és bezárta maga mögött az ajtót, reménykedve, hogy a hallucinációja kinn marad.
Kint maradt. Lucky úgy érezte, meg kellett volna könnyebbülnie, ám ennek semmilyen jelét nem észlelte magán – ez csak arra utalhat, hogy a betegsége súlyosabb, mint hitte. Hogy miért? Ezt nem részletezte magának.
- Attól még nagyon jól hallak Ne feledd, a fejedben vagyok!
Elvégre onnan is jöttél…
- gondolta Lucky, melyre a válasz egy megbántott morgás, majd kicsi szünettel egy lemondó sóhaj volt.
Álldogált még egy darabig mereven az ajtót bámulva, majd, mikor végre rendben érezte magát, a tükör felé fordult és előbányászta az egyik fiókból a fésűjét. Épp felhőtlen jókedvvel dudorászott és rakoncátlan tincseit igyekezte lófarokba kötni, ám utóbbi próbálkozása meghiúsult – kopogtak az ajtón.
- Lucia, odabent vagy? – hallatszott Mary, az édesanyja hangja az ajtón túlról. Lucky sóhajtott, és felvette a földről a leejtett hajkefét.
- Igen, anya, bent vagyok. Mit szeretnél?
- Egy kedves fiatalember érdeklődik a hogyléted miatt. Azt mondtam, szólok neked, de egyelőre várjon kint, mert rosszul vagy. – Lucky felmordult magában.
- C. M.? – kérdezte Lucky sértődötten.
- C. M.?! – kérdezett vissza édesanyja. – Nem tudom, mire gondolsz, de Christian van itt. És nagyon aggódik érted. Elmondtam, hogy mi történt tegnap este…
- Te mondtad el neki? – Lucky igyekezett halk lenni, így a kiáltásból sipákolós suttogás lett. – Oké. Anyu, közlöm veled: ebben a házban nem mondhatjuk ki a nevét, érted? Vagy C. M. vagy Voldemort. – Amint kimondta, érezte, hogy legalább tíz évet fiatalodott… Most már nem csak őrült, hanem dedós is.
Mary – is – felhúzta a szemöldökét, mint aki nem biztos lánya elmeállapotában, de inkább beleegyezően bólintott. Lucky tehetetlenül felemelte a két kezét, majd nagy levegőt vett, és szinte parancsolva, de mégis könyörögve folytatta.
- Figyelj, anyu, megtennéd nekem, hogy elküldöd? Mondd, hogy épp hányok, hogy, hogy… Hogy kijött az aranyerem, és arra műtenek! Sőt! Mondd neki, hogy meghaltam, elvesztem! A rendőrség most találja meg épp a hullámat a tengerben! Igen, ez jó lesz! – Kész, teljesen begolyóztam, mosolyodott el Lucky magában és az ágya tövében Fahéjjal összebújó (!) Chizzyre tévedt a tekintete.
- Jaj, Lucia, nyugodj meg! Mondtam neki, hogy valószínűleg nem vagy olyan állapotban. – Mary követte lánya tekintetét, mire az gyorsan elkapta a fejét, és furcsa, magas hangon tessékelte ki anyját a szobából.
- Jól van, anyu, köszi mindent, mondd neki, hogy talán majd máskor. Köszi! Na szia!
- Várj, Lucia!
- Sziaaa!
- Elfogyott a kutyakaja! - Lucky visszanyitotta a már félig behúzott ajtót.
- Tessék?! De hát még volt kétadagnyi belőle.
- Tudom, kicsim, de az új csavargó kis barátodnak is kellett adnunk valamit, amiért ilyen…
- Milyen csavargó barátom? – Mary nem szólt egy szót sem, szája egyik szélét elhúzta, és mutatóujját egyenesen a fehér bundájú kis jövevénye szegezte.
- Aki tegnap este elvezetett minket hozzád. – Lucky már épp szólt volna valamit, de anyja már hetedhét lépcsőn túl járt, így nagyra tátott szájjal meredt Chizzyre.
- Akkor te… engem… és akkor én… ma? Ma reggel! De hát! És tényleg… mint, mint…
- Mint az álmodban – bólintott Chizzy.
- Te beszélsz!
- Na ne hülyéskedj! És erre mind magadtól jöttél rá? Biztos nem csak képzeled?
- Nagyon vicces! – Lucky először sértődötten vissza szeretett volna vonulni a fürdőszobájába, de aztán meggondolta magát és lehuppant az ágyra. Térdeit átkulcsolva ült, egyik kezét halántékán nyugtatva, azt a hatást keltve, hogy rettentően fáj a feje.
- Te voltál az, igaz? – kérdezte Lucky rekedten.
- Ki? – Furcsa azt mondani egy kutyaszerű valamire, hogy mosolyog, de Chizzy mosolygott. Bár, ez cseppet sem olyan lehetetlen egy kutyától, mint mondjuk beszélni.
- Az álmaimban. Téged küldött az a szép nő. Ő egy… királynő, igaz?
- Úrnő, mondjuk úgy. A főnök. Ő irányít mindent.
- És azok a kis szörnyek? A mocsár? Az a nagy, büdös valami, ami beszippant és…?
- Héhéhé! Nyugi, idővel mindent meg fogsz tudni.
- Hol van Rea?
- Kicsoda?!
- Rea! A barátnőm! – emelte meg a hangját. – Eltűnt vagy… nagyon régóta.
- Nem tudom, mi lehet vele. De engedd meg, hogy én is kérdezzek valamit.(nem)[jajdeviccesaDia] – Chizzy felugrott az ágyra, és Lucky mellé telepedett. A lány meglepetésére Fahéj egyből követte őt, és befészkelte magát gazdija és újdonsült barátja közé. Chizzy, látva Lucky arcát, megbökte egyik mancsával a kis barna szőrgombócot.
- Aranyos kis jószág! Igazi kutya, nem is tudom, mikor volt alkalmam utoljára kutyával játszani. – Majd még gyorsan hozzátette: - Mert nálunk nincsenek kutyák. De, ha megengeded, én is szeretnék kérdezni. – Lucky bólintott. – Nos, ki ez a Christian? Úgy vette észre, nagyon…
- Kicsim! – hallatszott Mary hangja odalentől. – Megint Chri… - lemondó sóhaj – C. M. keres! Azt mondja, sürgősen beszélnetek kell! Lejönnél?
Lucky elsápadt, és lázasan kutatni kezdett agyában valamiféle megoldás után.
- Chizzy! Figyelj, én most bemegyek oda, és öklendező hangokat fogok kiadni. Fahéj és te… Tudsz beszélni Fahéjjal? Oké. Szóval ti szűkölve nézitek majd az ajtót, mint akik mindjárt belehalnak az aggodalomba, hogy mi történhet velem.
- Nem lesz nehéz, Fahéj valószínűleg a padlón lesz.
- Jó! És ha közelít valaki is az ajtóhoz, akkor ti – azaz te meg Fahéj – morogni kezdetek rá, mintha, mintha szét akarnátok tépni az illetőt.
- Így jó lesz? – Chizzy felállt – így nagyobbnak tűnt, mint Lucky emlékezett, sőt, még annál is nagyobbnak! Egyenesen hatalmasnak! – és vészjóslóan morogni kezdett.
- Háhá! Igen! Ez az! Tökéletes lesz! – Lucky már nyújtotta karjait, hogy átöleli, aztán mégiscsak meggondolta magát, és gyorsan a fürdőbe szaladt, és heves öklendezésekbe kezdett.
Nem is telt bele sok idő, már hallotta is a két szőrmók szűkölését odakintről, majd tompán az anyja hangját az ajtón át.
- Nem tudom mi lett vele. Biztos megint a gyomrával van valami. Kicsim, ott vagy? – Ám ahogy közelebb lépett az ajtóhoz mély morgás hallatszott, Marie pedig halkan felsikoltott. Lucky innentől már nem hallotta a mondatokat, csak azoknak valami messzi foszlányait. Az édesanyja épp magyarázott valamit, aztán Chris felelt.
A lány nem volt felkészülve a férfi hangjára. Utálni akarta őt, azért hogy átvágta, hogy szemrebbenés nélkül hazudott neki, hogy hetekig csak elterelte a figyelmét azokról, akik igazán fontosak neki, és hogy most van képe idetolakodni. Az elválásuk jutott eszébe, a kimondatlan kérdésre kapott válasz: "Jól hitted". Vajon ő is arra gondolt? És ha igen, miért volt szüksége azokra a papírokra? Azokra a krimikre gondolt, ahol a sorozatgyilkos a szeretett nőkről fotókat és információkat gyűjtött, a rajongásig imádta őket, majd végzett velük…
Aztán meg itt van neki egy a kis – vagy épp kicsit nagyobb – "őrzővédő", akit valami másik világból küldtek érte. Neki. Vagy épp miatta?!
Ezt is milyen könnyen vette. Annyira természetesnek tűnik az egész, holott félnie kéne, rettegnie, hogy miért történik mindez, hogyan lehetséges, hogy az egyik álombeli lény egyszer csak itt terem, és azt mondja neki, hogy vigyáz rá? Miért ilyen rohadt természetes ez az egész? Miért? Rettegni akart, félni és gyűlölni. El szeretett volna bújni a világ elől. Vagy megkeresni Reát! Igen, megtalálni őt, és megmenteni, és újra nyugodtan kimenni az esőbe, és fantáziálni, megállás nélkül fantáziálni, elmerülni a közös, titkos kis világukba…
Chrisszel is volt egy világuk.
Tettetett öklendezése lassan görcsökbe ment át, ahogy szemeit könny öntötte el, a több heti tehetetlenség könnyei, a bánaté, a veszteségé és minden másé, ami akár egy kicsit is bántotta a lány lelkét.
Olyan jól esett volna neki egy kis kikapcsolódás, és Chris ezt jelentette a számára. Mikor vele volt, megszűnt a külvilág, s vele együtt minden probléma. Boldog volt vele, vidám, derűs.
Mostanra pedig már csak a kis, büdös, ragacsos, mocsári szörnyecskék maradtak, valamint az érzés, ahogy megfagy körülötte az iszap, és hallja Chizzy hangját annak a télikabátos alaknak a torkából.
Végül átadta magát az önsanyargatásnak, és édes álomba sírta magát, az úrnő, Chizzy, a mocsár és a szörnyek nélkül.
Egy hatalmas nagy tükör előtt állt és fésülködött, háta mögött napfényben úszott a virágokkal teli kert, apró, színes, szőrös gombócok pattogtak egyik virágról a másikra. Vicces hangjuk volt: csipogtak, valami különleges érthetetlen nyelven. Mosolygott, majd befonta a haját. Miután letette a fésűt hátra szeretett volna fordulni, hogy elinduljon felfedezni a parkot, a kertet, hogy játszhasson az állatokkal, a madarakkal, azonban akármennyire is szeretett volna, nem tudott mozdulni. Tükörképe ezzel szemben gond nélkül felállt, és boldogan rohant az áhított cél felé. Lucky csalódottan szemlélte, ahogy tükörképét lassan elnyeli a ragyogás, ahogy tündérek között szaladgál, ahogy mindenki leborul a lába elé, és hogy mindenki örül neki. A lények tömege körülölelte őt, ő pedig boldogan állt, s vonakodva bár, de lassan lehajolt, és először egy apró törpe, majd sorban az összes lény kezét megérintette. A körülötte állók ezen felbátorodtak, köré gyűltek, ő pedig sorra mindenkit megérintett. A tömeg szétvált, alakok jelentek meg, először hárman, majd négyen… Lucky elszakadt, és az égre függesztette tekintetét. A messzeségben az ég alja sötétlett, és néha-néha egy-egy villám cikázott át rajta, hol vörösen, hol fehéren.
Nincsenek is vörös villámok, gondolta először, aztán mégis megbékélt a látvánnyal. Miután elegendő ideig nézte az egyre csattogó, dörrenő égi jelenséget, úgy érezte, ismeri. Már látta valahol.
Hamarosan a tükörképe is arra nézett, majd komoly arccal bólintott és ajkai szétnyíltak, mozogtak, de Lucky fülébe már nem jutottak el a hangok. Hirtelen sárkányok jelentek meg, harcosok, katonák, páncélos, nagytestű lények, furcsán nagy tündérek…
Csatasorban álltak, a sárkányok is szorosan egymás mellé húzódtak – néhány kisebb testű hátán alakok ültek, csupán a szemük látszott ki öltözékükből. Nem kellett sokáig várakozniuk, az udvart körülvevő hegyek mögül a villámok fényének egyszerre hatalmas sereg vált láthatóvá.
Luckyban akkor tudatosult csak, hogy háború van. Tükörképe komolyan ránézett, és az erek kidudorodtak a nyakán, ahogy elbődült, serege pedig megindult.
Ahogy a tükröt ellepte a sötétség, ismét érezte a saját testét, és csodálkozva fordította el fejét a tükörről, majd felállt, és a háta mögötti sötétségben árnyakat pillantott meg. Egy villám szelte ketté az eget, és megvilágította az árnyak arcát: Andreáét, Carlét, a szüleiét, Seth-ét, aki az első nagy szerelme volt, plátói távlatokban, ott volt Fahéj, mellette Szegfű, Kamilla és Csoki, az eddig volt összes kiskutyája. Mögöttük magasodott Chris bűnbánó arca, végül pedig, ahogy tovább lépegetett az alakok közt, Peterrel találta szemben magát. Először hátrált egy lépést, majd meglátva a fiú édes, nyugodt arcát, vágyakozva lépett felé. Meg szerette volna érinteni. Igen, megérinteni, és többé el sem engedni.
Kinyúló karját a nálánál sokkal erősebb marok kapta el – Chris ujjai elfehéredtek a szorításban, arcára kétségbeesés, féltés társult a már amúgy is beteges bánat mellé. A férfi nem szólalt meg, néma maradt, tekintetével üzent. Lucky zavarodottan kapkodta fejét a hívogató és a marasztaló alakok között.
Nem tudta, mit tegyen
Visszanézett a tükörre, ahol egyszerre csattant a vörös és a fehér villám, sötétlilába öltöztetve ezzel az égboltot, s megcsillant a sárkányok pikkelyein, a páncélokon, a fegyvereken, tükörképének mostanra már majdhogynem tejfehér, térdig érő haján, így az egész olyan kísértetiesnek hatott, hogy Lucky nem talált rá szavakat. Ő lett volna az ott, a sereg élén? Nem is hasonlított magára…
Rövidesen már nem érezte magán senki szorítását, nem hallotta senki hívó szavát, egyszerűen csak küzdeni akart, ott ülni a sárkányon, utasításokat adni ki, és végül megnyerni a csatát.
Egy hatalmas, öregebb fehér sárkány lebbent tükörképe mellé, fejét alázatosan lehajtotta, mikor megállt előtte, mondott valamit, amire amaz válaszolt, majd felkapaszkodott a hátára, és a csatázok közé szállt. Lucky nem hallotta a kimondott szavakat, de mikor eltorzult önmaga a sárkány nevét kiáltotta, olyan volt, mintha valóban ő maga mondta volna ki: Gilraen. Valami azonban nem stimmelt: védelmeznie kellett volna a népét, de egyre csak hajtotta és hajtotta őket a háborúba, miközben néha egy-egy pillanatra szörnyű képet villantak fel előtte.
A télikabátos férfit látta, Chizzyt, szeme ugyanolyan metsző jégkék volt, mint kutyaként. Furcsa dolgokat suttogott tükör-énje fülébe, s ahogy tekintete a sajátjával találkozott, gonoszságot látott benne. Többre vágyást. Alattomosságot. Semmi sem maradt a jóságos úrnőből, csak egy megtört, kiöregedett lélek maradt, aki mindent magának akart. Látta, ahogy az ajkak egyre szavakat formáznak – vitatkoztak, hozzá hevesen gesztikuláltak. A lenyugvás heves volt, s bár akár szép is lehetett volna, Luckynak felfordult tőle a gyomra, és kínosan elfordította a fejét a tükörről.
A kép újra a harcoló feleket mutatta. Az ütközet a végéhez közeledett, egy hatalmas, vörös sárkány karmai közt valami rusnya lénnyel.
Lucky szeme tágra nyílt.
A szörny a mocsárból!
Felpattant ültéből, s bár lehetetlennek tűnt, át akart lépni abba másik világba. Helyre akarta hozni, amit eltorzult tükör-énje elrontott. Ám, ahogy a tükör felé indult, az szertefoszlott, maradtak számára a vádló arcok, az értetlenség, a sértődöttség, megbántottság, mintha Lucky minden ok nélkül itt akarná hagyni őket. Egyedül Peter arca volt még mindig csábító és Chrisé bánatos.
Végül, hatalmas fehér fénygyűrűben megérkezett egy kis lény, jégkék szemei az előbb látott szörnyű kibékülést juttatta eszébe. Bűntudatot érzett, el akarta mondani neki. Tagjai azonban újra lemerevedtek, tekintete a tükör helye felé nézett, és nem tudott többé mozogni.
Ilyen érzés hát megfagyni…

Fahéj a hasára ugrott, majd türelmetlenül bökdösni kezdte az arcát – Lucky a kádban tért magához, tagjai fájtak, vállait alig bírta mozdítani, dereka kellemetlenül bizsergett az apróbb mozdulatoknál is. Nyaka először nem akart engedelmeskedni az utasításnak, s a lány egy pillanatra ledöbbent, de fektéből nem is látta igazán a tükröt. Térdei sajogtak, és megbotlott a kád peremében, ahogy kimászott onnan.
A kis lényt a szobájában találta, épp az ágyán ült, és nézegetett valamit. Lucky döbbenten meredt a papírkötegre és a félretett fekete mappára, amire fehér, cirkalmas betűkkel ez volt írva: A mi birodalmunk. Chizzy nem nézett fel, mikor Lucky belépett, látszólag egészen elmerült a jegyzetek kibogarászgatásában.
- Ez hogy került ide? – kérdezte halkan.
- Az anyád jelent meg vele egyszer csak. Kopogott a fürdőszoba ajtón egy darabig, de aztán jobbnak látta, ha csak leteszi az éjjeli szekrényedre. Valami olyasmit dünnyögött, hogy C. M. küldte. Ezt együtt csináltátok? – Chizzy hangjában őszinte ámulat csendült. Lucky értetlenül megrázta a fejét.
- Igen, együtt csináltuk, miért?
- Fantasztikus! Egyszerűen… szuper! De… Mégis ki ez a Christian?
Lucky nem válaszolt azonnal.
- Ő… én… Mi… Ajj! Én azt hittem, hogy ő… hogy tetszem neki, hogy szeret, hogy… Ilyen lányos baromságok, tudod.
- Ühüm. Lányos baromságokban nagyon otthon vagyok.
- Aztán… Kiderült, hogy van egy aktája rólam! Tele a fotóimmal, egészen kis koromtól kezdve, és… Most mi az? Ne mondd, hogy te nem tartod ezt furcsának?
- A te pozíciódban én nem lepődnék meg rajta. – Chizzy megrántotta a vállát. Lucky pedig úgy érezte, nem tölthet elég időt a kis lénnyel ahhoz, hogy egészen megszokja tőle az emberi megnyilvánulásokat. – Ó! – sóhajtott Chizzy. – Te még nem is tudod.
- Mit nem tudok?
- Mennyire vagy most hallucinálós kedvedben?
Lucky elhúzta a száját, jelezve, hogy nem tartja viccesnek.
- Most mi az? Alig pár órája képes lettél volna kidobni az ablakon, hogy megnézd, tényleg szétplaccsanok-e a betonon odalent!
A lány szégyenlősen másfele nézett.
- Jó. De már túl vagyok rajta.
- Figyelj. Amit mondanom kéne neked, az lehet, elsőre kicsit sok lenne. De muszáj vagyok minél hamarabb felvilágosítani téged.
- Nem várhatnánk vele holnapig? Addigra talán megszoklak, jó?
- Rendben.

Az ezt követő hét egészen összeolvadt benne, kihagyta a kávészüneteit, céltalanul bolyongott egyik teremtől a másikig. gondatlanul jegyzetelt, szétszórta a lapjait. Előadások között apró léptekkel haladt a folyosón, minden mellette elhaladó lábat tanulmányozva, minden gondolatfoszlányát alaposan átgondolva.
Az járt a fejében, amit Chizzy mesélt neki. Mindannyiszor megpróbálta elfogadni, megérteni a hallottakat, de agya minduntalan vissza-visszadobta neki az információhalmazt. Egyszerűen lehetetlen volt. Hihetetlen.
Mikor csütörtök délután, sok csodálkozó tekintet kíséretében elhagyta az iskola épületét.
Csak egyvalaki mosolygott, igaz, a lány egész héten tudomást sem vett ottlétéről. Pedig ott ült mellette minden nap. Minden órán. Mégis, a lány észre sem vette.
Mosolygott. Mindig csak mosolygott.
Sőt, néha még nevetett is.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Regény
· Írta: mslucas
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 204
Regisztrált: 1
Kereső robot: 31
Összes: 236
Jelenlévők:
 · Déness


Page generated in 0.2174 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz