Navigáció


RSS: összes ·




Memoár: Emlék

, 267 olvasás, Nessa , 0 hozzászólás

Gondolat

Ketten ültünk a szoba közepén. A görnyedt árnyékunk egymásba fonódott a falon, és fájdalmasan, mint az öreg fák odvas ágai hintázott lassan a nyári alkonyon. Bágyadt volt az idő, akár csak én, ahogy a frissen ledobott fekete ruhák csendes halmán ültem, mint síron a fonnyadt virág. Már szürkület volt, amikor észrevettem őt, s tekintetem megpihent a fehér arcon. Csak nézett némán, nem is üdvözölt, bár nem rég búcsúztunk, igaz. Inkább kíváncsinak tűnt, esetleg még együtt is érzett, nem tudom. Hideg, acélos tekintetei nem engedte lesütni az én vörös, könnytől ázott szemeimet. Hiába próbáltam felállni, lábaim ernyedt kábulatban kalimpáltak biztos talaj után, de hiába. Maradék méltóságom morzsáit összekaparva kényelmesen elhelyezkedtem a padlón és mintha mi sem történt volna pillantottam rá. Mosolygott. A szeméből sugárzó meleg szeretet sem volt elég, hogy lecsillapítsa a szégyenem, ezért, mint a sebzett vad támadtam neki vad, gyilkos tekintetemmel. Kegyetlen voltam. Ő is az volt egy hete. Itt hagyott teljesen egyedül az összes fényképével, és a tűpárnáival szanaszét a szobában, meg a ruháit is itt hagyta. Még az illata is itt maradt. Elment egy szó nélkül, és amikor én búcsúztam, akkor is csak hallgatott.
Miután mindez állati üvöltésként, mint egy csatakiáltás kiszakadt a torkomból, Ő csak lassan susogva ennyit válaszolt: - Búcsúzni jöttem.
És akkor, amikor már majdnem kijózanodtam és már éreztem a nyugtatók enyhülő tompaságát, akkor végre elkezdett beszélni. De csak egészen általános dolgokról, minthogy figyeljek a befizetési határidőkre, mert ő már nem fog, vagy hogy itt hagyta nekem a régi receptkönyvét a felső fiókban, és természetesen, hogy dobjam ki a szakadt farmerjeimet, nehogy azt higgyék az emberek az utcán, hogy most már nem csak nagymamám, de normális ruhám sincsen.
Hallgattam. Szinte fel sem fogtam, amit mondott. Ő is abbahagyta a beszédet, de úgy tűnt még keresi a szavakat a befejezéshez.
Végül csak ennyit mondott: - Érdemes.
Reggel az autók zajára keltem, mely mint a beteg tüdő ziháló hangja olvadt össze fülemben a reggeli város hangjával. A gyógyszerek hiányától szaggat a fejem. Testem, mint egy tátongó lyuk néz farkasszemet a magánnyal.
És lassan felidéztem a tegnapot, kezdve a reggellel: patika, recept, majd a várakozás, a fekete ruha kínjai a pusztító melegben, és persze a temetés. A fehérhajú, büszke nagymama temetése, aki nem várta meg a látogatási időt, inkább meghalt előtte, nehogy az unokája megijedjen attól az eltorzult, kiüresedett arctól, amit az agyvérzés pusztító vérözönként tett ilyenné. Igen, eszembe jutott Ő, akivel egyik édeskeserű esténken megegyeztünk, hogy ha meghal mindenképpen ad egy jelet, és mindkét világ ismeretében megmondja, hogy érdemes – e megbirkózni az élet kemény éveivel, és kivárni türelemmel, amíg az öregség megemészt.
- "Érdemes."

És mintha ma lenne értelme a mozdulatnak, ami lerázza magáról az este puha takaróját, a lendületnek, ami kitart a kapuig, és az akaratnak, ami kilök a zsúfolt utcára. Vissza a nyüzsgő életbe. Vissza.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Gondolat
· Kategória: Memoár
· Írta: Nessa
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 318
Regisztrált: 0
Kereső robot: 25
Összes: 343
Jelenlévők:
 · gazzo


Page generated in 1.036 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz