- Milyen messze vagyunk még? – türelmetlenkedett az orvos, s nagyot szusszanva az egyik fatörzsnek dőlt. Majdnem egy órája kaptattak felfelé, és a felnőtt ember kezdeti lelkesedése hamar lelohadt, ahogy a kisfiúnak mind többször kellett megállnia, hogy bevárja őt. Ugyan a hegyoldalba építettek lépcsőfokokat a haladás megkönnyítése érdekében, azok magasabbak voltak annál, semmint, hogy az ember erőfeszítés nélkül megmászhassa – mégis, a rövidlábú kisfiú mégis sokkal gyorsabban haladt. Persze mindeközben fáradhatatlanul magyarázott, egyre intimebb részeit osztotta meg az ismeretlen orvossal, aki mindeközben mosolyogva bólogatott, holott sokszor felét se hallotta az elmondottaknak.
- Mindjárt! – harsogta most már türelmetlenül a kislegény, és megállt jóval a férfi fölött. – Már alig van egy kicsi! Szedje össze magát!
Dr. Smith felsóhajtott, és újból erőt vett magán. Már alig emlékezett azokra az időkre, mikor ő is ilyen fürgén ugrándozott a hegyekben. Nagyon szerette az erdőket. Mindig kijártak oda az anyukájával, egészen addig, míg ő az öccsével terhes nem lett, majd pedig belehalt a szülésbe, a kicsivel együtt. Akkor döntötte el végleg, hogy orvos lesz, hogy nem fogja hagyni, hogy mások meghaljanak. És habár korábban neki is voltak olyan gondolatai, mint amiket a kisfiú mondott a felesleges életben tartásról, az anyukája halála mindent megváltoztatott.
- Ugye, hogy nem is olyan vészes?! – csattant fel a kisfiú mosolygós hangja. – Látja ott azt a kilátót? Már csak azt a pár lépcsőfokot kell megmászni. – Dr. Smith-nek azonban kínosan soknak tűnt a hátralévő pár lépcsőfok.
Odafentről a világ tényleg valahogy másnak tűnt, és a fehér köpenyes ember, aki még a hegymászáshoz sem vette le elhivatottságát jelző ruhadarabját, nagyot sóhajtva kémlelte körbe a tájat. Habár felfele jövet kifulladt, a tény, hogy az utolsó három lépcsőfokot a kisfiú előtt tette meg, felvillanyozta. Ő nyert. Gyereknek érezte magát.
Öröme és nyugalma azonban egy pillanatra megtört.
- Ismerem ezt a helyet – mondta halkan, mire a kisfiú egyből felkapta a fejét.
- Nahát! Tán maga is járt errefelé?
- Talán… Azt… Azt hiszem, mikor annyi idős lehettem, mint te, kijártam ide. Ott volt a házunk, nézd! – mutatott a távolban egy apró kockatetőre, ami épp csak látszott az erdő szélén.
- Ismerem azt a helyet! – csapta össze tenyerét. – Irigy vagyok ám magára. Onnan egész közel van ez a hely. Nekem a kórházból kellett gyakran idejönnöm, és az ugye, egy kicsit messze van. Mikor járt itt utoljára?
- Ez egy jó kérdés… - Az orvos mosolya lekonyult. – Tudod, meghalt az anyukám. A halála előtti este jöttem ide ki utoljára, ide s tova húsz éve.
- De hát az rengeteg! – A kisfiú szörnyülködve, majdhogynem vádlón nézett a férfira. – Nem érzett rá késztetést, hogy kijöjjön ide, akár csak egyszer is?
- Nem volt olyan egyszerű.
- Persze, megértem. De akkor is, húsz év, az sok. Mennyi idős tetszik lenni?
- Ilyet nem szoktunk kérdezni – mosolyodott el ismét az orvos, - de azért elmondom. huszonnyolc vagyok.
- Akkor nyolc évesen járt itt utoljára?
- Igen. Akkor.
- Nahát! Én is pont nyolc éves vagyok! De, ha nem gond, én még szeretnék ide kijönni. Bár csinálhatnánk egy ilyen klubszerű valamit. Lehetne ez ilyen szent hely-szerűség. És én most letennék egy esküt, és csak húsz év múlva jönnék vissza. – A sokat megélt, mégis fiatal orvosnak minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy ne hangosan mosolyogja ki a kisfiú komolyságát, az ugyanis teljesen komolyra véve a dolgot, már kezdte is magában mondogatni a lehetséges eskü szövegét. Mormogását hallgatva emelte ismét tekintetét a tájra a fehér köpenyes ember. Nem maradt azonban sok ideje nézelődni, a kisfiú ismét megtörte a csendet.
- Most miért jött ki velem?
- Én… - az orvos szóra nyitotta a száját, majd becsukta. Nem tudta, mit is mondjon. Nem tudta a választ. Keresgélni kezdett önmagában, kutatni kezdte az igazi okot. Agyában mintha tényleg fogaskerekek csattogtak volna, a felbukkanó emlékek bevillanó sora egyre zavarosabbá vált, így a férfi becsukta a szemét, megrázta fejét, és keserű mosollyal a kisfiú felé fordult. – Szörnyű dolgot tettem.
- Az nem jó – keseredett el a kisfiú. – Próbált bocsánatot kérni?
- Sajnos, olyan dolgot tettem, amiért nem járt bocsánat.
- Megölt valakit? – Az orvos szíve nagyot dobbant, a kisfiú, azonban elnevette magát, nem hitt abban, hogy az a nagyszerű orvos ilyet tehetett volna. Az azonban csak meredt maga elé, és kiszáradt torokkal annyit mondott:
- Igen. – A kisfiúnak torkán akadt a nevetés.
- A feleségét?
- Mi?! … Nem, dehogyis, én… Végül is… Részben. Tudod, a feleségem egy csodálatos nő volt, akit mindennél jobban szerettem, de…
- A munkájánál is jobban? – vágott közbe a kisfiú.
- Egy ideig azt hittem. – A fehér köpenyes ember a távolba emelte tekintetét, és a múltba révedt. – Tudod, valamikor olyan kisfiú voltam, mint te vagy most, orvos akartam lenni, hogy életeket mentsek, egy boldog ember akartam lenni, aki első sorban a családjával boldog, csak aztán a munkájával. De aztán, mikor meghalt az anyukám, és megéreztem azt a mérhetetlen fájdalmat én… Én csak nem akartam, hogy mások is ezt érezzék. Én azt akartam, hogy mindenki boldog legyen. Hogy mindenki életben maradjon. De közben ő, a számomra legfontosabb ember boldogtalan volt – miattam. Ő meg én… mi… kisbabát vártunk, de… ő beteg lett és…
- Elment a kisbaba, igaz? – A kisfiú hangja vékony volt, halk, szemei tágra nyílva meredtek a hatalmas emberre.
- Igen. Nem voltam ott vele. Teljesen elfelejtettem őt, csak… csak a munkám érdekelt. Ő pedig nem tudta ezt megbocsátani nekem, és… és elment. Egyedül hagyott, de én még magányosabbá tettem őt. Még mindig orvos akarsz lenni?
- Igen. Még mindig. De magának köszönhetően most már tudom, hogy mire figyeljek oda. Szeretnék olyan lenni, mint maga, csak talán egy kicsivel kevesebb. Maga jó ember.
A férfi újra a fiúra nézett.
- Jó ember vagyok?
- Igen. Maga mindent szívből tett, amit tett, nem tehet arról, hogy egyszerűen csak nem tudott úrrá lenni a félelmén.
- Igen, igazad van. Egyszer, régen, pont olyan voltam, mint te. Kócos, fekete haj, bizakodó jellem, bátor, szabad. Maradj ilyennek. De nekem most mennem kell.
- Ahova most menni tetszik, onnan már nem fog visszajönni, ugye? – A fehér köpenyes ember szemében könny csillant. A fiúéban viszont.
- Már nem. – Feltornázta magát a korlátra.
- Engedje meg, hogy elmondjak valamit!
- Tessék. – Átemelte az egyik lábát.
- Az én mamám ma meg fog halni.
- Tudom. De ígérd meg, hogy nem csak egy köpeny leszel, Anthony.
- Maga végig tudta?!
- Csak most jöttem rá igazán, hogy veled állok szemben, Anthony Smith. Nem így képzelted magad felnőtt korodra, igaz?
- Reméltem, hogy nem ilyen leszek.
- Tégy meg nekem valamit, add ezt oda a feleségemnek – azzal átnyújtotta a köpenyét és másik lábát is átvetette a korláton.
- Meg fogom ismerni?
- Meg. Tetszeni fog, gyönyörű. Pont olyan, mint amilyen feleségről gyermekkoromban álmodtam. Mondd el neki, hogy ki vagy. Tudom, nem fog hinni neked, de úgyis nemsokára odafent, az igazi Főnöknél, nemde?
- Elvégre, Ő küldött.
- Majd megköszönöm neki. Szia!
- Szia!
Anthony Smith a köpenyre szegezte tekintetét, amíg a férfi ellökte magát a korláttól. Zuhanása hangtalan volt. A fiú pedig abba a fehér köpenybe törölte könnyeit, amely miatt annyi rossz dolog történt.
Dr. Anthony Smith pedig minden bűnét és a köpenyét hátrahagyva suhant a levegőben, egyre közeledve az erdő csöndjéhez, a békességhez. Egy pillanat volt az egész. S ebbe az egy pillanatba épp belefért egy utolsó sóhaj: Bocsáss meg, szerelmem.
VÉGE.
|