Navigáció


RSS: összes ·




Esszé: Őszintén, nem csak a gyengébbik nemnek

, 232 olvasás, Gabalyog , 11 hozzászólás

Gondolat

Csendesen zakatoltak el az évek. Mellettem, velem. Közben a jól begyakorolt mozdulatok megszokottsága kísérte a napokat, amelyben lassan a monotonitás zenéje adta az ütemet. Család, gyerekek, munka, aggódás a szülőkért, lepel alá rejtett szürke küzdelmek munkahelyen, az élet egyéb közegeiben, szóvívódások, gondolatcsaták sorban állások, várakozások közepette. Kísérte mindezt csillogóan tiszta, színes lakás, erdei bóklászások, finom közös vacsorák és néha kopottnak látszó szemem rajzolata a tükörben. Gondoltam, a tükör a hibás, így gyakrabban tisztítottam.

Hozott színt a napok zuhatagába a gyerekeim mosolya, az ágyba bújós mesék hangulata, a közös játék, az együtt leírt betűk első sikeres íve, a tanítványaim kedves szavai. Látszólag minden egyben volt. Valami mégis hiányzott. A külső szemlélő mit sem sejtett abból, ami legbelül, álmatlan hajnalokon megfordult a gondolataimban. Néha felkaptam a futócipőm és elindultam róni az utcát, eljártam amolyan csajos edzésekre. Előfordult azért az is, hogy magamra húztam az ajtót, leroskadtam egy sarokba és sírtam. Azután egy ideig könnyednek láttam a világot építő feladat és szerep köveket.

Magamnak sem tudtam megfogalmazni, mi okoz egy sajátos, kongó hiányt az életemben. Csak azt éreztem, hogy feszít. Közben tovább zakatoltak az évek, napok. Egyre többször éreztem magam fáradtnak, kedvetlennek, mozdulataim vibrálóvá, feszültté váltak. Kezdtem látni, hogy saját életszemléletem és az elvárások, a rám húzott szerepek között feszül egy ív, ami hamarosan szilánkosra fog törni. Ki húzta rám azokat a bizonyos szerepeket? Erre csak később jöttem rá, hogy önmagam tettem mindezt. Fokozta a rossz érzéseket a zörgölődések sora a munkahelyen, ami egyre kínosabbá és a számomra nagyon fontos önfeledt tanítást gátolóvá vált, betegség a családban, költözés, félelmek, szorongások. Mindez oda vezetett, hogy komoly problémák akadtak a hangszálammal, egyre világosabbá vált, lassan el kell köszönni a pedagógusi pályáról. Azonban én még kapaszkodtam, igyekeztem megfelelni az elvárásoknak és betegen is tanítottam.

Ekkor történt valami. Ajándékként kaptam egy autóbalesetet. Pedig én figyeltem, lassan vezettem! Később kiderült, nem voltam hibás, de a lelkemben azért mégis. Örökre hurcolom a nyomát. Megdöbbenhet az ajándék szó említésén az olvasó. Valóban fűztem bele kevéske iróniát, de igazából ajándék volt ez, hiszen ekkor emeltem fel a tekintetem, ez így nem mehet tovább, lassítanom kell. Megijedtem. Önmagamtól.

Foglalkoztatott már jó pár éve a fékezés gondolata, de elhessegettem azzal, hogy én nem vagyok képes megpihenni, lazítani, ne adj isten, relaxálni, meditálni. A gondolataim állandóan keringőztek még elalvás előtt is a fejemben, nem sikerülhet nekem a kikapcsolás. Különben is, annyi tervem van, annyi mindent szeretnék még megvalósítani, néhány perc önfigyelem is súlyos veszteség. A baleset után azonban egyből tudtam a dolgom. Jelentkeztem egy agykontroll tanfolyamra, ahol kerekre nyílt szemekkel tapasztaltam meg önmagamról, hogy képes vagyok "irányítottlassan" gondolkodni. Élmény volt a tanfolyam, érdekes felismeréseket hozott, de ekkor nem tudtam, hogy ez még csak a kezdet. Élveztem, lubickoltam az akkor még csak önmagamnak igaz kiegyensúlyozottságomban. Végeztem a gyakorlatokat ingadozó rendszerességgel, majd meglepetten tapasztaltam, hogy halványodik a biztonságérzetem ott, legbelül.

Már nem emlékszem pontosan, mikor találkoztam először az autogén tréning lehetőségével, de az biztos, hogy hezitálás nélkül igent mondtam. Lassan öt éve történt ez és tart is. Most éppen, - ha lehet ezt így kifejezni- egy magasabb fokozatát taposom az önmegismerésemnek és most már kívülről is látszik, hogy történt valami velem. Már nem duzzogok, nem picsorgok, nem provokálok mesterséges szóbalhét védekezésként, én irányítok. Stabilabban, higgadtabban. Pedig a feladatok megmaradtak, meglehet, szaporodtak is. Hihetetlenül jó, hogy nem kínlódom. Egyszerűen elengedek olyan gondolatokat, amelyek nem is az enyémek. Először furcsán észleltem, hogy nem a korábbi módon viszonyulnak hozzám azok, akikkel napi kapcsolatba kerülök. Miért is? Megváltozott a környezetem? Mitől? Én már tudom a választ.

Egyre több időm van magamra, arcpakolásra, körömfestésre, ha kedvem tartja, csokis fürdőre a kádban és beszélgetésekre, még akkor is, ha kiabál a porszívó, hogy ragadjam meg, ha van néhány tányér a mosogatóban és rám vár. Amíg korábban elrohantam ismerősök elől, azzal, hogy pörög az időm, mára már szívesen megállok és figyelek rájuk, élvezem - nem csupán a szűk környezetemben- a valódi figyelmet. Mert lehet ezt másképp is…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Gondolat
· Kategória: Esszé
· Írta: Gabalyog
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 25
Regisztrált: 2
Kereső robot: 17
Összes: 44
Jelenlévők:
 · Aevie
 · Géptelen


Page generated in 0.0448 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz