Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Harminc órás napok

, 524 olvasás, gazzo , 20 hozzászólás

Ezerszín

Egy Iveco volánja mögött zötykölődöm, már nem is emlékszem, mióta. A fehér tizenkét tonnás monstrum, mely alig egy éves, csendesen duruzsol az éjszakában. A rádióból kellemes dallamok csilingelnek a fülembe, végre egy adó, ahol nem az aktuális slágerekkel bombáznak. Az anyósülésen munkatársam egyáltalán nem zavaróan, de jól hallhatóan hortyog, a négy órás vezetés fáradalmait piheni ki éppen. Minden útra két sofőrrel indulunk, hogy a váltott vezetésnek köszönhetően, lehetőleg gyorsan elérjük az aktuális célállomást. Expressz fuvarozás! Naponta kilenc órát vezethetünk fejenként, de ezt minimum két részletben. Ehhez jön még a három óra rakodási idő, és a kilenc óra pihenő. Könnyen kiszámítható, hogy a napjaink így harminc órából állnak, és nem huszonnégyből, mint az átlagembereké.

Néhány hónapja, amikor elkezdtem ezt a munkát, még érdekes volt a sok, korábban ismeretlen település, melyen megfordultam, de mára lassan belefásultam, és úgy érzem, egyik sem különb a másiknál. Csak a nevük más, és a telephelyünktől lévő távolságuk. Ezen kívül amúgy is csak az ipari parkok kinézetében, és méretében van különbség, mert magukat a településeket csak nagyon ritkán látni az autópályákat szegélyező zajvédő falaktól.
Most is egy ipari parkba tartunk, valahova Hollandiába. Hogy mit szállítunk, nem igazán tudom, és az igazat megvallva, nem is nagyon érdekel. Áru, amit időre le kell szállítani az adott település, adott ipari parkjába, ha esik, ha fúj. Lassan hajnalodik, és már több, mint tizenöt órája haladunk a cél felé. Hatalmas a köd, alig látszik négy-öt felfestett csík az autópályán, az elválasztó sávokból. Nyolcvanöttel repesztek a tejfehér masszában, mert nem késhetünk el, oda kell érnie az árunak a meghatározott időben.

Egy ideje elvesztettem az idő-és térérzékemet, csak azt a néhány fehér sávot figyelem, és néha a GPS berendezés kijelzőjét, mely jelzi a következő letérő távolságát. A fáradtság, mely a szememen keresztül támad először, egyre elviselhetetlenebb. Pislogni is csak nagy odafigyeléssel lehet, nehogy leragadjon a szemhéjam. A kellemes melódiák befészkelték magukat a fejembe, és az ütemükre lüktet az agyam. Egyre nagyobbakat pislogok, és az egyik könnyekkel áztatott pislogás után már nincs erőm kinyitni újra a szemem. Az agyam még hallja a zenét, a könnyeim még csorognak, de a szemem már nem nyílik ki újra. Kellemes nyugalom árasztja el a testem minden porcikáját. Úgy érzem, repülök a semmiben kecsesen, könnyedén. A kormánykereket sem kell már forgatnom, mert a járgány magától siklik a homályos éjszakában, és én csak egy utas vagyok a fedélzeten.

Álomképek lepik el az agyamat. Váltakozva beszélgetek a kislányommal, a barátaimmal, és csodálom a tájat, melyet a magasból szemlélek. Kellemes lazaság lett úrrá a testemen, szinte himbálózik minden porcikám, és az agyam is önálló életet él, nincs befolyásom a gondolataim felett.
Valami homályos piros fényt látok. Hirtelen éles kürt hangja rezegteti a dobhártyámon keresztül a testem minden részét. Az izmaim megfeszülnek, és önkéntelenül összerándulnak. Egy óriási görcs lett a testem. A hang már-már elviselhetetlenül hasít az agyamba, de továbbra sem tudok úrrá lenni a cselekedeteimen. Ösztönösen beletaposnék a fékpedálba, de az eltűnt a lábam alól!
- Kapaszkodj! - üvöltöm önkívületi állapotban a társamnak, és magam is próbálok megkapaszkodni valamiben.
- Mi van?- hallom a messzeségből a csodálkozó kérdést. A kürt sivítása épp csak abbamaradt, a fékek és a gumi csikorgó hangja lép a helyébe. Tehetetlenségemben enyhén előrecsúszom az ülésben, amíg a térdeim bele nem ütköznek a műszerfal kemény műanyag borításába. A biztonsági öv belevág a nyakamba az állam alatt.
Csatakokban folyik rólam a víz, és amint kinyitom a szememet, azonnal marni kezdi azt. Az autó lassan továbbgurul, mire felfogja az agyam, amit a szemem közvetít neki. Az anyósülésen előrecsúszva ülök, vagy inkább félig fekszem, és riadtan pislogok a társam felé, aki a kormány előtt ül.
- Egy vaddisznó volt, annak dudáltam! Bocs, de ha nem fékezem, elütjük!- hallom.
- Azt hittem belerongyolunk egy kamionba ebben a nagy ködben. Ekkor már teljesen magamnál voltam. A felkelő nap sugarai a könnyező szememben, mint óriási reflektorok vakítottak.
- Órák óta alszol, azt hiszem valami rosszat álmodtál! - hallom kaján nevetése közepette.
- Hogy kerültem az anyósülésbe? Mikor váltottunk?- kérdem csodálkozva, miközben homlokomat, és az arcomat próbálom törölgetni nem sok sikerrel, mert a tenyerem is úszik az izzadtságban.
- Már majdnem négy órája váltottunk. Tényleg nem emlékszel? Egyébként jó hogy felébredtél, mert mindjárt félreállok, te jössz újra! Már csak háromszáz kilométer van vissza, aztán alhatunk egy nagyot az újabb harmincas előtt.

Ez a huszonharmadik napon történt, amit egyhuzamban az autóban töltöttem. Ebben a hónapban egyébként, huszonnyolc napot dolgoztam folyamatosan, és eközben mindössze kétszer aludtam ágyban, mert így jött ki a lépés a cégnél. Szóltak előre, hogy a december nagyon húzós lesz. Kicsit meg is rémültem, mert ekkor valójában még csak november vége volt.
Szeretnék végre egy tiszta, kényelmes ágyban aludni, úgy három-négy napot egyedül, senkitől és semmitől sem zavartatva. Azt hiszem, ez lesz a néhány közül az egyik újévi kívánságom. Ja és az, hogy megszűnjenek a harmincórás napok!

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: gazzo
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 7
Regisztrált: 0
Kereső robot: 11
Összes: 18

Page generated in 0.035 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz