Sírni hallottalak valamelyik éjjel.
Könnyed izzó lélekfájdalmat
hasított széjjel.
Mert fénye tiszta volt.
Nem vádolt. Nem tiport.
A végtelen magasság sem
feleselt a méllyel.
Mikor valamelyik éjjel
sírni hallottalak, sziklád
hasadékán gyöngyöző
ér fakadt. Gyöngyöző
érben mély, csobogó patak.
Patakcsobogásban
halk, neszezö szavak.
Végül lágy suttogás -
ne hallja senki más…
Megpróbáltad elmondani
amit nem lehet…, és hogy
elveszettségedben
újra megleljelek, én is csak
suttogva mondtam el
neked:
Az én csendem nem távolság.
Be is mérheted.
Szótlanul lehetek hozzád
a legközelebb.