Amikor Cilikét elveszítettem, azt hittem ő volt az első és utolsó cicám.
Augusztusban boldogan vártam haza kislányomat három fiacskájával együtt. Olyan furcsa volt valami, amikor megérkeztek. Ádám egy kosárral igyekezett előre bemenni, mindenki szemében fura várakozás ült. Végül az előszobában felemelték a kosárról a takarót, és egy pici szőrmók nézett rám kíváncsi kék szemekkel.
Mondtam neki: -hát te ki vagy? Abban a pillanatban beleszerettem. Már nem volt kérdés, enyém lesz-e? Így a családom megnyugodott, jó helyre jött a picike.
Mindent hoztak, amire szüksége lehet. Volt saját párnája, játékai, ennivalója, alomdoboza. Mindenki sürgött-forgott körülötte. Olyan picike volt, hat hetes, alig mertem hozzányúlni. Sziszi lett a neve. Szürke a szőre, pici tejeskávé beütéssel, a lábain szabályos vízszintes sötét csíkokkal.
Megváltozott az élet nálunk, ő lett a középpont. Nagyon hamar jól érezte magát, érezte hogy szeretjük. Ő vette át az irányítást, domináns személyiség. Sokszor éreztettem vele, hogy nem egészen így van. Erre igazi rosszcsontként viselkedett. A konyhában ha főztem, ráugrott a hátamra, karommal kapaszkodott. Később a karomat, lábamat karmolta. A karácsonyfának örült, igazán elemében volt, a fa törzsén felszaladt magasra, onnan kellett leszedni. Mára már megszelídült, hat hónapos szép nagy cica sokat kell vele játszani. Igazi kis ugri-bugri, nem hagyja magát simogatni.
Hozzám hajnalban odasimul, hangosan dorombol, és dagaszt. Mi ez, ha nem szeretet.
Online látogatók:
Látogató: 65
Regisztrált: 3
Kereső robot: 14 
Összes: 82
Jelenlévők:
