Ismét a halál kopár mezsgyéjén jártam.
S ott állt előttem, a vakító fényárban,
Gúnyosan nézett a túloldalról énrám,
Némán röhögve, életem maradékán.
- Már megint csak Te vagy ott a túlsó parton?
Mit múltkor mondtam, azt továbbra is tartom.
Nem kellesz, hisz számomra értéktelen vagy,
Talmi léted másban még árnyékot sem hagy.
Én a munkámat nagy tisztességgel végzem,
Holmi kerti törpékkel kéne beérnem?
Még csak egy senki vagy, akárhogy is véled,
Senki sem fog könnyet hullajtani érted.
Dolgozzak semmiért? Hol a fizetségem?
Ingyen robotolni, gazdám szerint szégyen.
Akkor gyere vissza, ha valaki lettél,
S nem menekülni akarsz, mert eltévedtél!
Hátat fordított, és elhagyta a mezsgyét,
Nyomtalanul tűnt el, akár csak a meglét.
Álltam a szélben, mint egy eldobott virág,
Némán toporogtam én és a kín-világ,
Majd elindultam lassan, fulladva, nyögve,
Lélekben belül is végképp elgyötörve,
Nyomorult életem magam után húzva,
Mentem könyörögni a pokolba: újra.
Megjegyzés: Buda, 2013. január 16.
Online látogatók:
Látogató: 82
Regisztrált: 0
Kereső robot: 15 
Összes: 97
