Navigáció


RSS: összes ·




Regény: A szép szörnyeteg

, 409 olvasás, szeszely , 0 hozzászólás

Fantasy

Zeusz

Mátraszentmiklós kis falu volt. Kanyargós utcáin színes házak álltak. Kerítéseiken kutyák, macskák, és egyéb állatok figyeltek kifelé. Az ablakokban vörös és lila muskátlik pompáztak. Az ajtófélfákat kézzel faragták, melyek tekergőző, vidám virágszirmokat ábrázoltak. Az utcákon olykor lovas kocsik gurultak végig, követve a hangosan trappoló patásokat. A patadobogásokat kutyaugatás követte. Kicsi falu volt, de tele élettel. A levegőt jó kedélyű emberek beszélgetése, vidám kisgyerekek kacaja, és a madarak csicsergése töltötte meg.
A falutól pár kilométerre, egészen a kicsi erdő szélén, ott állt a kastély, melyben a Takács család élt. Kívül, belül komor, szürke falak fedték, melyeket benőttek a gyorsan hajtó futónövények, és az egyéb gazok. Hatalmas, fekete vaskerítés választotta el a külvilágtól, amelyen erővel senki nem tudott átjutni. A bejárathoz kikövezett út vezetett, ami a nagy előkert közepén kettéágazott, és a kastélyt megkerülve levezetett az erdő széléig. Azonban ahhoz, hogy valaki az erdőbe mehessen, először át kellet jutnia a vaskerítésen, ami az egész kastélyt körül fogta, ezzel egy igazi börtönt alkotva azok számára, akik a külvilágra vágytak.
A falakon belül az élet épp olyan csendes volt, mint kívül. A függönyök éjjel-nappal behúzva voltak. Csak a kastély, ijesztő hangulatát növelő, a falakból kiálló gyertyák adtak fényt. Hosszú folyosókon kellet átvágni ahhoz, hogy egyik teremből, a másikba lehessen jutni. A földszinten egy tágas, ellipszis alakú könyvtár volt, tele szépirodalmi, tudományos, ifjúsági, és önéletrajzi könyvekkel, valamint atlaszokkal, képeskönyvekkel, térképekkel és festményekkel. Mikor a szülők úgy döntöttek, hogy ideje elkezdeni a fiúk taníttatását, felfogadtak egy jó magántanárt, Tímár Andrást. Ő foglalkozott vele nap, mint nap. S bár Ádám szorgalmas tanulónak bizonyult, ideje nagy részében a görög istenek tanulmányozásával foglalkozott. Rajongott a görög mondákért, mítoszokért és legendákért. Az istenek közül Zeusz volt a kedvence. Irigyelte az erejét, hihetetlen hatalmát, de első sorban megnyerő külsejét. És bár tudta jól, hogy ő nem egy mitológiai isten, szüleitől, és magántanárától is elvárta, hogy Zeusznak szólítsák. Családja először ellenkezett, de látták gyermekükön, hogy mennyire boldoggá tennék vele, ha teljesítenék a kívánságát. Így onnantól kezdve, családja és ismerősei Zeusznak szólították.
Tímár András fiatal férfi volt. Épp akkor töltötte be a harmincat, mikor Imola és József felfogadták, hogy tanítsa Zeuszt, egészen a gimnázium végéig. Zeusz volt András kedvenc tanítványa, attól a perctől kezdve, hogy megismerte. Soha nem tette szóvá a fiú külsejét. Játékosan tanított, de minden nap kikérdezte. Mivel a kastély a falu mellett állt, nem kellett attól félni, hogy újságírók és riporterek fogják zaklatni őket. Azonban még valamitől meg kellett védeniük Zeuszt, mégpedig saját magától. Gyakran elszökött a hátsó kerten át, és beszaladt az erdőbe, ami az iskolás gyerekek egyik kedvenc játszótere volt. Hihetetlenül vágyott a kortársai társaságára, de mindig csak rémült arcokkal, és csúfolódó megjegyzésekkel találta szemben magát. Gyakran csúfolták gyíkbőrűnek, sárkánynak, vagy egyszerűen csak szörnyetegnek. Sok-sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ő maga is rájöjjön, milyen is valójában. Mikor azonban magántanulóként elkezdte a gimnáziumot, úgy látszott, hogy megtört a jég.

- Zeusz, ébredj. – felismerte a halk, elhaló hangot. Az édesanyjáé volt. – Zeusz kellj föl. – a halk ébresztő után, mindig a redőny hangos dörrenése riasztotta fel Zeuszt az álmaiból. Kábán felült, s mikor meztelen lába a padlóhoz ért, egy pillanatra átfutott rajta a hideg. Számára ez egy frissítő volt, ami arra utasította, hogy térjen magához.
- Öltözz fel fiam. András mindjárt itt lesz. – sürgette Imola, és magára hagyta Zeuszt. Mielőtt felöltözött volna, a fiú minden reggelét azzal kezdte, hogy alaposan áttanulmányozta magát a nagytükörben. Bár utált a tükörbe nézni, ezt mégis minden reggel megtette, hátha valami elváltozott rajta. De minden alkalommal ugyanaz a látvány fogadta. Sötétbarna, vastag, síkos bőr, hosszú ujjak a kezén és a lábán, a végükön karmokkal. Minden nap levágta őket, de reggelre újra visszanőttek. Az arca emberi volt, de azt is ugyanaz a bőr fedte, ráadásul a homlokából a feje búbján keresztül, le a tarkójáig, az egész fejét apró, de tűhegyes szarvak borították. A teste leginkább egy sárkányféleséghez hasonlított, nem pedig egy emberhez. Ezt még jobban megerősítették élénkzöld szemei, amik még a sötétben is világítottak.
Felsóhajtott, majd a fejére húzta a pulóver kapucniét. A kastélyon belül mindenki elfogadta őt olyannak, amilyen, de ennek ellenére sem szerette, ha látták a fejéből kiálló szarvakat. Mikor elkészült, a hosszú falépcsőn szaladt le. A deszkák minden lépésnél recsegtek-ropogtak. A lépcső egyenesen az ebédlőbe vezetett. A hatalmas terem közepén, egy hosszú tölgyfaasztal szolgált ebédlőasztalként. József és Imola már ültek, és ettek. Ahogy belépett, Zeusz orrát megcsapta a friss pirítós, a gőzölgő tea, és a fokhagyma intenzív illata.
- Na, végre lejöttél. – rikkantotta József vidáman. Minden reggel így szokta üdvözölni a családot, ám ez a vidámság később alább hagyott, valahányszor szóba került Zeusz taníttatása, és az, hogy mi legyen vele a jövőben.
Zeusz, apja reggeli üdvözlésére, reagálásként, mosolyra húzta a száját, majd leült a szülőkkel szembe.
- Jobb lesz, ha igyekszel fiatalember. András mindjárt itt lesz. – nem csak ő volt az egyetlen vendég. Mióta Zeusz elkezdte a gimnáziumot, egyik osztálytársnője, Csekei Lilla, minden délután elment hozzá, hogy segítsen neki felkészülni a vizsgákra, amiket félévkor és év végén le kellett tennie. Lilla volt a gimnázium legjobb tanulója, e mellett mindig nagyon kedvesen bánt Zeusszal. A fiú gyakran gondolt rá. Bár tudta, hogy Lilla nem úgy tekint rá, ahogy szeretné, de jó érzéssel töltötte el az a hit, hogy valaki a saját korosztályából elfogadja őt olyannak, amilyen. Ráadásul pont egy olyan gyönyörű, és kedves lány, mint Lilla.
- Kisfiam, ne ábrándozz. András perceken belül megjön. Ne várakoztasd meg. – Imola kellemes, búgó hangja kiszakította őt gondolataiból. Gyorsan betömte a pirítósát és átszaladt a könyvtárba, ahol András a tanórákat szokta tartani. Előkészítette a könyvtár sarkában álló kerek üvegasztalra a tankönyveket és a füzeteit, és kisvártatva megérkezett András is. Akkor is, mint mindig, csapzott volt. Sűrű, barna fürtjei leginkább egy szénakazalra hasonlítottak. Az arca állandóan borostás volt, és mindig ugyanazt a rongyos, szürke ballonkabát kabátot viselte. Vastag, feketekeretes szemüvegével pedig úgy festett, mint egy őrült tudós.
- Szevasz, pajti! – köszönt nagy vidáman. Józseffel ellentétben, András jókedve, és vidámsága úgy látszott, hogy megtörhetetlen. Ő volt az, aki mindig mosolygott, és mindenből valami jót tudott kihozni. Zeusz szülei úgy vélték, hogy valószínűleg nincs ki mind a négy kereke, de ő pont ezt szerette benne. Pacsit adott Zeusznak, és leültette az üvegasztalhoz.
- Na, hogy van a barátnőd? – kacsintott, és finoman megbökte a könyökével. Minden reggel megkérdezte, és Zeusz ettől minden reggel zavarba jött.
- Jól. És nem a barátnőm.
- Oh. Csak várd ki a végét. – ismét kacsintott, majd elkezdett a hátizsákjában turkálni, és elővett egy nagy marék falevelet, és virágszirmot, majd letette Zeusz elé az asztalra. – Biológia. – mondta fenyegető hangon. Zeusz megszokta már tőle, mert minden tantárgyat így jelentett be. Feladata az volt, hogy az összes levél és virágszirom pontos nevét meg kellett határoznia, először magyarul, majd latinul is. S bár András eléggé kelekótyának számított, hihetetlen tudás volt a fejében. Zeusz szorgalmas tanítvány volt, de napi három óra, intenzív tanulás közben gyakran elkalandozott. Sokszor eszébe jutott Lilla, és ilyenkor mindig alig várta, hogy megjöjjön. De előfordult, hogy csatákat képzelt el, vagy történeteket szövögetett magában. Eszébe jutottak a könyvek, amiket esténként olvasni szokott, s néha elképzelte, mi lett volna, ha a cselekmények más fordulatokat vesznek.
- … egészen a középkorig. – Zeusz megrázta a fejét, hogy visszarántsa magát a valóságba, de fogalma se volt róla, hogy András miről beszélt. – Figyelsz rám, pajti?
- Igen. Illetve nem. Miről beszéltél?
- Már rég a törinél tartunk. Oh, szóval megint az a leányzó jár a fejedben, ugye? – Zeusz zavartan elfordította a fejét. András harsányan felkacagott.
– Tudom, hogy a szerelem nagyúr, ezért elnézem neked. De ezt a néhány órát azért bírd ki. Képes leszel rá? – bólintott, majd megpróbált újra a tanulmányaira összpontosítani, ami jelen helyzetében nehéz feladatnak tűnt. András most is, mint mindig valamilyen játékkal próbálta Zeuszt rávezetni a megoldásokra, és ugyanilyem játékos módszerrel magyarázott, ennek köszönhetően Zeusz mindent megjegyzett. Még a faramuci, latin kifejezéseket is. Mikor eljött az idő, András egy pacsival búcsúzott a fiútól. A nappaliban a két szülőnek udvariasan bólintott, és már rutinszerűen, és megszokottan megköszönte a vendéglátást, a szülők pedig megszokottan meghálálták neki, hogy foglalkozik Zeusszal. András volt Zeusz egyetlen és legjobb barátja, így mikor elment, mindig nagy csönd,
és magány telepedett rá.

Zeusz magánya és örökös melankolikus magatartása Imolát viselte meg a legjobban. A fiú egyik szülőjével sem beszélgetett túl sokat, leginkább a könyvtárba, vagy a szobájába zárkózva olvasott, vagy csak ült és ábrándozott. József, a maga részéről, elfogadta, hogy Zeusz nem egy társaságkedvelő gyerek, de Imola számára ez felfoghatatlan volt. Gyakran próbálta rávenni Zeuszt, hogy beszélgessen vele egy kicsit, vagy meséljen neki valamit, de ő mindig talált valamilyen kibúvót, hogy ne kelljen. Néha, ha beleegyezett, olyankor a beszélgetés nem tartott tovább tíz percnél. Imolának gyakran eszébe jutott, hogy régebben, még Zeusz születése előtt, mennyit beszélgettek a férjével. Volt, hogy ezzel ment el a délutánjuk, vagy olykor a fél éjszakát átbeszélgették. És ez nagyon hiányzott neki.
Miután András elment, Imola óvatosan beosont a könyvtárba. Zeusz az üvegasztalnál ült egy nagy kupac könyv között, és egy atlaszt nézegetett. Imola bizonytalanul leült mellé. Zeusz mosolyogva felnézett rá, majd újra az atlaszra meredt.
- Mit csinálsz, szívem? – kérdezte halkan.
- Földrajzot tanulok.
- Szeretnéd, hogy kikérdezzelek?
- Kösz nem. Megy egyedül is. – Imola felsóhajtott és közben Zeuszt nézte. A fiú láthatóan nagyon belemerült a tanulásban, ezért nem akarta zavarni. De közben arra vágyott, hogy egy kicsit beszélgethessen vele. Már tizenöt éves volt, mégis úgy érezte, hogy alig tud valami a saját fiáról.
- Minden rendbe van?
- Persze. – felelte szárazon, de azért újra rámosolygott az anyjára. Imola azonban tovább próbálkozott.
- Úgy vettem észre, hogy mostanában nagyon felfigyeltél Lillára. Arra gondoltam, hogy esetleg…
- Anyu, éppen tanulok. – szólt közbe Zeusz, miközben végig az atlaszt forgatta.
- De, kisfiam, olyan keveset beszélgetünk.
- Tudod, hogy nem vagyok túl bőbeszédű. Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretlek. És most szeretnék tanulni. – Imola ismét sóhajtott, és csalódottan kiment, majd egy halk puffanással becsukta maga mögött az ajtót. Zeusz tudta, hogy az anyja ilyenkor mennyire megbántva érzi magát, de az volt az igazság, hogy a szülei társaságára vágyott a legkevésbé. Nagyon szerette őket, de hihetetlenül vágyott más emberek társaságára is. Ezért valamivel mindig el kellett foglalnia magát, mielőtt Lilla megjött, nehogy hisztizni, vagy türelmetlenkedni kezdjen. Mikor már nagyon elfáradt a szeme, becsukta az atlaszt, és rendet rakott az asztalon, hogy mire Lilla megjön, ne a kupleráj fogadja. Miután mindent elpakolt, kaparászás hallatszott az ajtó mögött, és halk, türelmetlen nyüszkölés. Zeusz gyorsan odaszaladt, hogy kinyissa az ajtót, mire egy hatalmas, leginkább egy medvére hasonlító, fekete szőrű új-fundlandi futott be a könyvtárba. Zeusz leguggolt és átölelte az örökké szomorkás szemű kutyus nyakát, aki utána, elégedett mormogások közepette, összenyalta az arcát. Marjorkát, a három éves kan kutyát, még kölyökként vették. Akkoriban pont elfért Zeusz két tenyerében, de az óta hatalmasra nőtt. Ő volt az egyetlen a családban, aki igazán megértette Zeuszt, és mindig felvidította, akkor is, ha nagyon szomorú volt.
- Na, végre kibújtál a vackodból, te nagy medve. – mondta Zeusz mosolyogva, és összeborzolta a kutyus fején a szőrt, aki hálakén felemelte az egyik mancsát, hogy a gazdi megfogja. Majorka számára, ez volt a feltétel nélküli szeretet, és bizalom kifejezése. Elégedetten elterült a földön és hagyta, hogy a gazdi megdögönyözze.

A nap folyamán Zeusz Majorkával játszott. A kastélyban a kutyusnak külön szobája volt, amiből egy kicsi lengőajtón át az udvarba tudott menni. A kutyus gyakran próbálta rávenni Zeuszt, hogy menjen ki vele az udvarra játszani, de Zeusz tudta, ha kimegy, megláthatják. A kastély körül, a nagy réten, iskolás gyerekek szoktak játszani és gyakran bebámultak a vaskapun, hátha látnak valamilyen mozgást az udvarban. Általában Majorka szokta őket nagy lelkesedéssel fogadni, a gyerekek pedig a rácsokon keresztül simogatták a nagy, szőrös, szomorkás tekintetű, ám midig boldog kutyát. Olykor Imola és József tettek egy kis sétát a kikövezett úton, így a külvilág nem is nagyon tudott Zeusz létezéséről. Ellenben a kisebb-nagyobb gyerekek közt elkezdett terjedni egy rémmese, mely szerint gyerekek szellemeit tartják fogva különféle rituálékkal, és aki közel megy a kastélyhoz, annak elrabolják a lelkét.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Regény
· Írta: szeszely
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 341
Regisztrált: 2
Kereső robot: 26
Összes: 369
Jelenlévők:
 · Déness
 · Pancelostatu


Page generated in 1.5691 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz