Navigáció


RSS: összes ·




Esszé: A vers születése*

, 1512 olvasás, halota , 0 hozzászólás

Elmélkedés

A vers titokzatos születésének megvannak a szubjektív, a költő alkatából, neveltetéséből, műveltségéből, ízléséből, személyes élményeiből eredő elemei éppen úgy, mint a tudatos alkotásból, a versírás szabályainak ismeretéből, betartásából fakadó mozzanatai. Sokféle befolyás hatása alatt alkot, melyek életének eseményeiből, környezetének ingereiből, a klasszikus és a kortárs művekből feléje áradnak. De bármi is legyen a vers témája az olvasóban különleges hatást, borzongást, gyönyörködést kell kiváltania. A művészet szabad, a költő mégis gátak közt alkot. Gátjait saját magának kell megalkotnia tudatos elhatározásból. Költői alkatát művészi terveinek megvalósítása alakítja. Minél jobban sikerül megvalósítania elképzeléseit a maga választotta formák, szabályok közt, annál inkább el tud zárkózni, az alkatától idegen, másfajta művészi megoldások elöl. A vers tárgya akármi lehet, egy természeti jelenség, egy tudományos megállapítás, egy bölcseleti gondolat, egy vallásos érzület, vagy éppen a félelem, a rettegés, az öröm, a lelkesedés, a szerelem semmi máshoz sem hasonlítható érzése. Verset írni azért gyönyörűség, mert az ember benne élheti ki legjobban a szabadságát. Nem kell hozzá csak egy darabka papír és egy ceruza vagy toll. A költő felelőssége ezért nagy. Amit kiad a kezéből annak igazi versnek kell lennie.

A hagyományos lélektani leírások szerint minden kreatív mű, találmány létrejöttét öt lépés követi. Az egyes szakaszok persze nem mindig különülnek el élesen egymástól, és különbözhetnek hosszúságukban is. Az alkotást mindig egy probléma megoldatlansága indítja el. Az első lépés az előkészítésé, ekkor ragad meg a probléma az alkotóban. Valami felkelti az érdeklődését. Felír egy szót, egy hasonlatot, egy rímpárt, egy hírt. De közöttük még nincs rendszer, semmiféle kapcsolat. A második az inkubáció szakasza. Már érlelődnek, gazdagodnak az ötletek, de még nem érik el a tudatos gondolkodás szintjét. A benyomások, az érzések, a kavargó képek, az ötlettöredékek között nincs koherencia, ekkor még anélkül közelednek, kapcsolódnak egymással, hogy valami lineáris rendbe sorolódnának. Éppen emiatt alakulhatnak ki közöttük váratlan kombinációk, különleges láncolatok, viszonylatok. Az érzés még intenzív, az élmény még közvetlen kapcsolatban van a kifejezést kereső formával, verstartalommal. Kívülálló számára a folyamat általában láthatatlan, mondjuk a költő egy parkban üldögél, vagy sétál. S. Freud szerint az alkotás gyökerében valamilyen elfojtott gyermekkori szexuális eredetű, kínzó élmény lapul. A művésznek a tiltott tudás utáni kutatásából születik a műalkotás. Az alkotás folyamatával a tudata alá kell merülnie, hogy kapcsolatba kerülhessen az elfojtott tudattartalmaival. Az inkubációs szakaszban, mintegy kijátszva a tudatosság cenzúráját, az eredeti elfojtott tartalmak álruhában bukkannak fel, ezek a képek, jelenetek lesznek aztán a művész segítői személyes konfliktusai megoldásában, akár neurózisa gyógyításában is. " A költő nem érti az életet, – írja Kosztolányi – éppen azért ír, hogy az írással mint tettel megértse." - Dylan Thomas meg azt mondja: "Költészetem a sötétségből némi világosságra törő személyes küzdelmem jegyzőkönyve.". A művész élete szükségszerűen tele van konfliktusokkal, - mondja C. G. Jung, hiszen vágyakozik ő is, mint minden ember a boldogságra, a létbiztonságra, miközben alkotói szenvedélye mindenen átgázol. Emiatt lesz tragikus sok művész sorsa. Kevés az olyan nagy költő, akinek ne kellene drágán fizetnie az alkotói tűz isteni szikrájáért. Az inkubációs szakaszban zajló folyamatokra a kognitív pszichológia által adott magyarázat talán elfogadhatóbb, mint a pszichoanalízisé, eszerint ilyenkor tulajdonképpen információ feldolgozás történik, akárcsak alváskor, a tudat irányításától megfosztott gondolkodásban ugyanis a nappali benyomások kavarognak, a képek, az asszociációk véletlenszerűen egymáshoz kapcsolódnak. Egyes elemek aztán a tudatosulás folyamatában lassan elenyésznek, mások kiemelkednek, megerősödnek.
A következő úgynevezett felismerés szakaszában hirtelen összeállnak az egymásba illő mozaikdarabok az alkotóban. (Heuréka kiáltott fel Arkhimédész). Ilyenkor tűnik úgy, hogy vers hirtelen, minden előzmény nélkül jött napfényre, de nem igaz, hogy a vers valamiféle transzban születik, az ihlet túlvilági sugallatára jön létre. Sok költő eltúlozza a költészet titokzatosságát, és elhiteti magával, hogy verselő képessége az istenek adománya. A "szent őrület", ha van egyáltalán ilyen, csak a vers születésekor irányíthatja a sorokat rovó kezet. Ez az első változat azonban még nem jó vers, még messze van a kész műtől. Ebben a fázisban azonban fontos, hogy minden kiíródjon gátlások nélkül a költőből, ekkor teremtődik meg ugyanis a vers alaphangulata, de az érzések gomolygó sokaságában a szavak még sokszor egymást gyengíti. Még sok bennük az elkoptatott kifejezés, szófordulat, még sántít egy-egy hasonlat, a képek még zavarosak, a ritmus sem egyenletes, a rímek kényszere üti esetleg agyon a hatást, közhelyes megoldások türemkednek a versbe, és így tovább. A vers alakulásában, a versen belüli erők is közre játszanak, az egyik szó igazodik a másikhoz, újabb szavakat, sorokat hoz elő, formálódik, gazdagodik, egyszerűsödik, kibomlik vagy tömörödik, új fordulatot vesz, és akár elindítója lehet egy újabb vers születésének is. A negyedik szakasz, amikor az alkotónak döntenie kell, hogy érdemes-e belefognia a kidolgozásba. Végig gondolja, amit eddig összegyűjtött, leírt. Megvizsgálja, hogy a töredékek egymáshoz illeszthetők-e, elindítanak-e valamit, a gomolygó, amorf formából kibontakozik-e az ábrázolni, közvetíteni való téma, illetve ami megoldásnak tűnt igazán jó-e? Bizony sokszor kell összetépni a lapot vagy kitörölni a számítógép memóriájából, mert nem sikerült. Ezt is meg kell tanulnia a költőnek, a kíméletlen szigort a saját alkotásaival szemben. (Kálnoky László például, mikor a Lázas csillagon című kötetének az előkészítésén dolgozott 1957-ben, mintegy 1800 sornyi versét semmisítette meg.) Ha a válasz igen következhet az utolsó alkotói szakasz: a kidolgozásáé. Ez jár általában a legnagyobb munkával. A jó megoldások megkeresése legtöbbször mégis üdítő, játékos cselekedet. A szavak formát öltenek, az alkotó a maga választotta szabályoknak megfelelően rendezi versé őket. A nem megfelelő képeket elveti, hasonlatot átalakítja, egy-egy rímet kicserél, megváltoztatja a szórendet, csiszolgatja a vers hangzását és így tovább. Mikor a költő formát ad egy vers-érzésnek, egy vers-gondolatnak, egy vers-hangulatnak egy kis idő után, mint a növésben levő gyermek gyakran kinövi a ruháját. A szűk formát leveti, újat kell szabni neki. "Amikor először megpillantom a leendő verset – úgy távolról, a maga ősállapotában –, akkor az még olyan széles, mint a fél Galaktika. Akkor elhagyom a fölöslegeset. Ez sokáig tart. Nyolcvan hasonlatból egyet választok. Százhúsz emlékképből kettőt. Szüntelen eldobálom az anyag elemeit, hogy fájnak belé az izmaim." - írja Nemes Nagy Ágnes."Többnyire úgy ülök le verset írni, hogy már tisztán áll elöttem a tárgy, a forma, szerkezetváz, és a tudatomban leíratlanul készen vannak a vezérmotivumokat jelentő verssorok; és a megírás már nem egyéb, mint a megfogalmazhatatnul létezőnek kiformálása."- vall eről Weöres Sándor. A versben az érzés megragadása, a gondolat tettenérése a nehéz. Felidézni az élmény összes elemét, észlelhető és kifejezhető vonását, külön világot alkotni belőle. Ez az a varázslatos munka, amely a lélektan testvérévé teszi a költészetet. Minden pillanatunkban érnek plasztikus hatások a külvilágból, ezek alakítják viselkedésünket még mielőtt teljesen tudatossá válnának. Ezt a sok érzést, képet, benyomást, melyben ott szunnyad egész előző életünk emléke is, nem lehet csupán versírási technikával megragadni. A költő tulajdonképpen mikor érzései ködéből a látható és érthető világosságba emeli élményeit találja meg verse valódi tartalmát és formáját, magában a versírás munkájában, árnyalja tovább az alkotás folyamatát Szabó Lőrinc. Nem meglepő, teszi hozzá, ha a gyenge költő nem tud ezzel a feladattal megbirkózni és alulmarad, hiszen az élmény megragadásán kívül még egész sereg stiláris, zenei, ritmikai és verstani törvényt is ki kell elégíteni, vagy újjá kell teremtenie, ha azt akarja, hogy műve igazi irodalom, igazi vers legyen. A kidolgozás aprólékos és sok szempontot figyelembe vevő mozzanatait írja le  Edgar Allan Poe híres költeménye, A holló megírása kapcsán. Részletesen beszámol arról, hogyan alakult ki a vers terjedelme, szerkezete, az egyes sorok hossza, mi volt a refrén szerepe, stb. A tanulmány beavatja az olvasót abba a munkafolyamatba, ami azalatt megy végbe, mig egy vers eléri a végső és hatásos formáját.

A költészet eszköze a nyelv, az anyanyelv, a szavak végtelen sora, ami mindenkinek a rendelkezésére áll. Nem kell fizetni érte. (Ma már a vers másokkal való megosztása is könnyen megoldható a világhálón. Lehet ezért születik ma ennyire sok vers? Talán soha nem volt olyan nehéz kiszűrni az értékes alkotásokat a dilettáns versek garmadájából, mint manapság.) A költő a nyelvet nem közvetlen közlésre használja, hanem építőanyagként. A szavaknak a versben, elvont jelentésüknél, mondattani szabályainál teljesebb és érzékenyebb valóságot kell életre kelteniük, mintegy kihasználva a nyelv szemantikai pontatlanságát. A jó verset éppen ezért nem lehet elmesélni, magyarázni, valójában elemezni sem, hanem el kell olvasni, esetleg többször is, más módon nem lehet megtudni milyen. Két követelménynek kell egyszerre megfelelnie, egyfelől követnie kell a versírás, írott és íratlan szabályait, másfelől valami újszerűt kell létrehoznia. Akik megszokták, hogy a lírában a többet sejtető nyelv magas lebegését keressék sem elégedhetnek meg azonban azzal, hogy egy vers megfejthetetlen maradjon. Ha a versben kuszaság van, vagy jó esetben egy élénk elméjű egyén erőlködését fedezzük fel csupán benne, s nem találunk fogódzót, mely segít a magába gubózódó költő asszociációit az érthetőség nyelvére lefordítani, vagyis az értelmet vagy inkább megérzést foggá tenni a vers kemény dióhéjának a feltöréséhez, a "költemény" számunkra értéktelen szóhalmaz marad. Bár vannak olyan versek, amelyeket e talányos nyelven írottak közül sikerül feltörni, a kényszerítő agymunka elpusztítja azt a gyönyörűséget, amit az igazi vers okozni tud. Jó dolog a meghökkentés, de ha a vers a sorok összefüggéstelen halmaza marad, semmit se ér. "Minden igazi költő, sőt író is, többet igyekszik elmondani, mint amit a nyelv logikai szövete megenged: rácsnak tekinti csak, amelyen különféle fogásokkal kell mondanivalója lényegét átcsempésznie."- írja Németh László. Ez igaz. Minden szó felidéz valamit és maghatároz. Míg a prózában a meghatározás a szó elsődleges funkciója, a költészetben a felidézés. Ha a szó, amit a költő használ csupán általános jelentést mutat, vagy már túlságosan sokszor használták valaminek a leírására nem vált ki hatást. A költőnek úgy kell megalkotnia a művét, hogy miközben megpróbál eleget tenni az olvasói elvárásoknak, és azt mondja ki, amit mindenki más is érez, saját érzései hiteles közvetítéséből kell táplálkoznia. Másképpen mondva: újszerűen kell kifejeznie a témát, olyan módon, ahogy még senki se írta meg. Nem szabad azonban eredetieskedőnek lennie. A valóság elemeinek kell látomássá nemesedniük. A valóság és a vers világa azonban nem kerülhet szembe egymással. Nem lehet eltérés az alkotás célja és a nyelvi kifejezés tartalma között. Semmi olyan titokzatos elem nem kerülhet a versbe, amelynek nincs értelme, ami nem a szerző alkotói szándékából ered. Egy jó versben ugyanakkor kerülő utakat kell találni, nem sokat ér, ha valaki csupán azt írja "szomorú vagyok", vagy "félek", a költőnek az érzést tárgyakra, természeti jelenségekre kell vetítenie. Nem azért mert fél kimondani az érzelmeit. Kimondja ő is csak másképpen. "Hosszú huzalrendszerekbe vezeti – tárgyakba, természetbe, képekbe –, úgy transzformálja, erősíti, mint az áramot." - mondja Nemes Nagy Ágnes. Enélkül, teszi hozzá, nincs magasfeszültség, s magasfeszültség nélkül nincs jó vers. A költő azonban nem egyszer komédiás módjára alkot, és az ellentét kidomborításának kedvéért fogalmaz meg, elevenít meg valamit, amihez látszólag nincs semmi köze. Az alkotás lélektanának ebben a mélységében immateriális területen zajlanak le a versíró lélektani drámái, s a művek anyaga maga a tiszta képzelet lesz. Ez az attitűd emelte Baudelaire-t például több mint 150 éve a legnagyobb hatású költők közé. Minden filozofikus, vallásos téma a nagy költőkben vízióvá válhat, legyen a vers kiindulópontja a Sátán vagy a bukott angyal, olyan képet tud festeni róla, hogy az Úr méltó ellenfele lesz- írja erről Szabó Lőrinc.

A költészet nemcsak a nyelv fizikai sajátosságaival él, hanem a szavak érzékletes vonásainak a feltárásával, az érzelmek és az emlékezések keltette visszhangok felébresztésével az olvasónak kiindulási pontotokat is ad a versélmény létrejöttéhez. Annak az élménynek az újraalkotásához, amit a költő átélt és a versében megpróbált kifejezni. (Igaz a verset kiváltó élmény nem mindig közvetlen. Weöres Sándor vallja be valahol, hogy a legtöbb verse puszta olvasmányélmény hatására jött létre.) Az írás rangját és eredetiségét hitelességi foka szabja meg. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az írás nem a valóság, jól kifejezi természetét a műalkotás szó, szépen jelzi, hogy valaki, az író állította elő, egyfajta utánzat. Ezért van minden irodalmi műnek szüksége eredeti hangra, stílusra, az író felvett tartására, ami csak az övé, ami megkülönbözteti írását mások műalkotásaitól. Hozzá kell tennünk, hogy a legjobb stílus a természetesség, ami fel sem tűnik, de benne van, mint az artézi vízben a feloldott ásványi anyag, foghatatlan, titokzatos íze.

A verset olvasó tele van előzetes várakozással, saját ízlése, mércéje, tanulmányai, előítéletei vezérlik. A jó vers mégse akarjon tanítani, oktatni. A költő mégsem lehet valamiféle orvos vagy tanítómester, aki elmagyarázza hogyan éljünk. A vers nem akarhat bölcs válaszokat adni az élet dolgaira, nem várhatjuk el a költészettől, hogy ismereteinket gyarapítsa. Visszavihet, visszaröpíthet viszont az ősi, szemléletes állapotba, ahonnan mindannyian érkeztünk, ahol az érzések még nincsenek kategóriákba rendezve, a racionális én hatalma alá gyűrve. A kezdeti állapotba, ahol a gyermek még otthonosan mozog, ahol a szavaknak még több jelentése van. A költőnek törekednie kell a természetes hangsúlyokra, a helyes szórendre, a "nem-felejtett szavakat" kell megkeresnie, melyek már szívós gyökereket vertek nyelvünkbe. Ha egy vers közel kerül egy olvasóhoz, vagyis átéli, magáévá teszi, akár úgy is tekinthet rá, mintha ő írta volna – írja Ottlik Géza, hiszen ilyenkor a munkát legalább felerészben az olvasó végezte el, ő hozta létre az élményt saját lelkében. A nagy mű olyan, mint egy álom, -írja Carl. Gustav Jung - sohasem lehet egyértelmű, kioktató, szájbarágós. Ahogy álmaink sem mondják meg, hogy mit kell tennünk, ha mutatnak egy képet, egy jelenetsort, a művekből is a következtetéseket, tanulságokat nekünk kell levonnunk. Ezért kell a költőnek képeket teremtenie. A képekkel lehet a leghatásosabban szélesíteni ugyanis az érzelmi tartalmak megjelenítésének a körét. A hasonlat kézfogás, egyfajta civilizációs gesztus. Híd a másik ember tudata felé. A költői képpel a költészet a fizika által leírt valóság modelljénél hatásosabb, hívebb összefüggéseket tud feltárni. A költői kép révén az olvasó emlékeiből, álmai töredékeiből valami több villan fel, valami hozzá adódik ahhoz, amit maga a leírt szó önmagában jelent. A valóság tárgyi világa, az átélt élmények kell, hogy ihlessék. Nem véletlen, hogy a költői kép – ebben is egyetérhetünk Nemes Nagy Ágnessel – mind nagyobb önállóságra tör a lírában. Ez a kezdetektől használt eszköz óriási változáson ment át az évszázadok alatt, előbb a hasonló fontosabb lett a hasonlítottnál, aztán megjelent az absztrakt hasonlat, amely már nem tapadt az empíriához, végül a költői kép teljesen önállósult és létrejött a látomás, a vízió, az összetett kép, aztán mintha a költészet egyszer csak lemondott volna az ismerten túli versbe fogásának képi ambíciójáról elszakította a hasonló és a hasonlított közötti fonalat.

És hol marad a zeneiség, a muzsika? Hát nem ez lenne a költészet legszentebb lényege? Igen, hiszen minden versnek kell, hogy legyen saját ritmusa, lejtése, hangzása. De nem lehet kizárólagosan a hangzásra hagyatkozni, nem tolakodhat előre a ritmus, a dallam, az olyan lenne, mint a rossz filmzene, ami harsogva szól nagyzenekari megszólalásban és a képeket, a párbeszédeket agyonnyomja. Ha a verstől csak azt várnánk, hogy a fülünket gyönyörködtesse, akkor miben különbözne az énektől, a hangszeres muzsikától? Ha a kiagyalt hangsorok, a szavak valódi tartalmától függetlenül adnák ki a verset, legfontosabb építőköveiről a szavak jelentéséről, érzelmi töltéséről, asszociációs hatásáról, a hasonlatok, a metaforák megjelenítő erejéről, magáról a nyelvi kifejezés varázslatáról mondana le a költő.

A "vers-lendület" megtalálása a másik fontos feladat. A kitárulkozás öröme és a világos gondolat kifejezésének az igénye késztesse a költőt a versírásra. Igyekezzen elkerülni a verses közhelyeket, a hétköznapi és elkoptatott szavak használatát, hogy se túlírtság, se eredetieskedő megoldások, valamiféle megfejthetetlen gomolygás, a "zavart agy gubanca" ne lépjenek a kifejezés helyére, hogy a vers álompillanata igazabb legyen, mint a józan ész földhözragadt valósága.


Megjegyzés: a fenti írás a Miért kell a vers? címen itt korábban megjelentnek kibővített, átdolgozott változata. Írásom honlapomon is olvasható, más irodalomról szóló írásokkal együtt.

*A címet (ahogy néhány gondolatot is) Weöres Sándor-tól vettem át.


Felhasznált irodalom:
Ottlik Géza
Próza
(Magvető Könyvkiadó, 1980.)
Kosztolányi Dezső
Nyelv és lélek
(Osiris Könyvkiadó)
Németh László
A líra
(Digitális irodalmi Akadémia)
A költői kép sorsa
Domokos Mátyás beszélgetése Nemes Nagy Ágnessel
(Digitális irodalmi Akadémia)
Nemes Nagy Ágnes
64 hattyú
(Digitális irodalmi Akadémia)
Weöres Sándor
A vers születése
(Magvető Könyvkiadó, 1975.)
Edgar Allan Poe
A műalkotás filozófiája
Babits Mihály fordítása
Vilcsek Béla: A irodalomtudomány "provokációja"
(Nemeteti Tankönyvkiadó, 2002)
Szabó Lőrinc
Könyvek és emberek életemben
(Digitális Akadémia)
Roger Caillois
A költészet packázásai
(Európa Könyvkiadó, Modern könyvtár 104. kötet.)
Carl Gustav Jung
Pszichológia és költészet
Fordította: V. Szabó László
(~prophil/profi031/jung. html)

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Elmélkedés
· Kategória: Esszé
· Írta: halota
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 199
Regisztrált: 2
Kereső robot: 31
Összes: 232
Jelenlévők:
 · arttur
 · oprae


Page generated in 0.2884 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz