Pokoltól keletre, Édentől nyugatra,
ahol az ördög vérebei ugatnak,
szétreped az utolsó éjszaka méhe,
nem szül többé sötét csodákat az égre;
nem tárja ki kapuit az Éjek Éje.
Mózes kőtáblájára árnyékok égnek,
elüszkösödik márványszobrok fehérje,
ellobbannak az aranyozott glóriák.
Kénkőtől sárga gyalázat ömlik alád,
lelked alvadt véredben vergődik tovább;
nincs lélekvándorlás, körbejár a halál.
Futótűz marja húsodat, égett szagát
kóbor kutyák ebhűségével követed;
megváltást váró sárga csontbábuk között,
körözve döngenek kövér, zöld döglegyek:
úttalan utakon vagy senki követe.
Édenben poklot jársz, a Pokolban Édent,
szégyentől pirulva kőtükrökbe nézel,
vissza-visszaréved törött önarcképed;
saját magad körül jársz-kelsz körbe-körbe,
míg élő roncsként magadba nem ütközöl.
Egyedül utad szürke pora üdvözöl.
Nem vár rád húsnak melege, csak hűvös öl.
Te vagy egy testben üldöző és üldözött,
világvég vándora, aki elköltözött
Pokoltól keletre, Édentől nyugatra,
hol az ember az öröklétet kutatja.