Halál árnya csüng élők életén, hiába lihegnek
életet oriás emberkék.
Anyáink méhébe még nem sejthetjük…
Elhullunk majd miként születtünk.
Anyám kicsiny, megtört asszony volt.
Szomorú sorsa meg rokkantotta dicsőségét.
Mi ő volt… Ma bennem él.
Akár a gyermeki mosoly mit arcomra
mosolygott, ha búbánat ért.
Hullása varázst tört s szitkot ültetett ajkamra.
Istenét kérdeztem!
Mért?
Még a választ is… Anyámmal hagytam.
Hol tanítják, hogy gyermek miként kísérje és lássa
a halált?
S kezét szorítva olcsó kórházi ágyon, nézze
a remegő testet…
Ahogy a rák zabálja a sejteket.
Tűnődve azon, tán jobb lehet.
… a fehér köpenyesek csodát nem tehetnek…
Épp oly mezítelen fekszik, mint az újszülöttek.
Testét gyötri valami pokoli fájdalom, de látni
útra kész…
Ezért elfogadom.
Búcsúznék, de nem lehet s nem merem…
Fájdalom így vág utat komor arcokra, hogy
medrébe vezesse, szemből csorduló siralmat.
S benne lüktessen a szív…
Mi elfáradt s némul csendben.
Halottnak bizonyítvány jár.
Osztályzatod magad adod-magadnak.
S itt az élők közt hagyod, termékeny magvadat.
Romjaid, életed neked kell szeretned.
Halál árnya csüng élők életén, hiába lihegnek
életet oriás emberkék.
Anyáink méhébe még nem sejthetjük…
Elhullunk majd miként születtünk.