I.
Desiderius Al-Ahmed elbeszéli a szétszabdalt Igazság történetét.
"Testvéreim Allah igéjében, vajon van-e köztetek olyan, aki elmondhatja magáról, hogy mikor magányának hullámai összecsaptak a feje felett, miközben egy csendes alkony arany-mezején sétált, megérezte, megsejtette, hogy valami mindörökre elveszett az életéből?
Az emberek szelleme egykor vászonhoz volt hasonlatos, szép volt és az öröm arany-szegélye díszítette, ám egy napon a létezés tövisei szétszabdalták e vásznat, s a szellem, miközben elveszett darabjait kutatta, rájött, hogy mostantól hiába is kutatja azt, aki volt egykoron, hisz’ lénye megszűnt létezni, hogy megajándékozzon néhány létre szomjazó gondolatot az öntudat (kétes) ajándékával.
S az Igazság, mely egykor oly szilárdan magasodott a világ fölé, elveszett, s megannyi részigazság lett belőle, melyek az emberek sokaságának elme-szelencéiben raboskodnak."
II.
Valahol Szánaá falainak tövében található néhány ősi kő, s a köveken e felirat olvasható: "Külön-külön is meglelheted az értelmet, de az Igazság csak akkor lobban fel, ha e darabokat összeilleszted Allah fénye alatt."
Talán e kövek hajdani egységének képe kísért minket a tükrök mélyén, mikor csüggedten szemléljük arcunkat, s tudjuk, hogy álmodnunk kéne egy el nem képzelhető fonalat, amellyel egymáshoz kapcsolhatjuk az élet illúzióját az álmok igazságával.
Ki tudja? Talán ma éjjel végre megszabadulunk a létezéstől, s e szabadság, mint valamilyen kozmikus energia, ismét egymáshoz tapasztja a részigazságokat, s egy pillanatra megláthatjuk az Igazság árnyékát, de az ébredés érkeztével majd ismét elmerülünk a tudattalanság langymeleg tengerében.