Miért járnál fárasztó táncot, ha a Vég csak verejték-terhes magányba omoltan kísérti létedet, mit szűk álmok szorítása kínoz: add fel! Véleményt (át)formálni nem lehet, marad hát a kóró, s kertedben többé már zöld fű sem terem.
Várnál céltalan, s mi rosszabb: cél által éltetve, mint kit tett-sóvár szelleme hajt, de tudd: a hullám nem változtatja meg a tengert, s szél sem táncoltat haldokló lombokat.
Hallom ám szavadat, hallom mit gügyög gyermek-értelmed ékes hajnala, s válaszom: nem! Hisz’ Róma bukása is már történelem, s óhajtsd bár koszorúd, Te magad is bukásra születtél. Miért hajtsam hát fejem porhanyós filozófiád sár-födte ölébe?
S kérded - butácska jellem! - így végül mi marad?
Üresség, homály, holtakat köszöntő holnapok, lidércfény, mit éltető erőnek gondol szellemed: szavam és hitem tántoríthatatlan! Megváltást a porba omolt léttől se reméljetek…
Megjegyzés: Arthur Schopenhauer (1788-1860) emlékének ajánlva.