Néha azon kapom magam,
ahogy keresem önmagam.
Állok tétován, tehetetlen,
a tettek rohanó tengerében.
Körbevesznek az élet zajai,
elmulasztott pillanatok hangjai.
Kétségbeesetten üvöltök:
Hol vagyok?
Mit akarok?
Miért vagyok annyira más?
Miért van ellenem a világ?
Vagy csak megöregedtem,
és a világot én nem értem?
Ki ad választ,
ha senkiben nem bízok.
Ki segít,
ha senkit nem hívok.
Egyáltalán:
Ki vagyok?
Hol a helyem?
Mit kell tennem?
Nem tudom.
Csak állok és várok,
valamire-valakire.
Az idő elrohan mellettem,
nem áll meg,
nem vár meg.
Kétségbeesetten lehajolok,
feltépem elhagyott lábnyomát.
Hogy megfogjam-megragadjam,
kérdéseimre választ kapjak.
De kiszakított helyéből,
csak az üresség tátong.
S a csend, ami fáj.
Nem értem a világot,
nem értem az embereket,
nem értem a tetteket,
nem értem magamat sem.
Csak egy bohóc vagyok,
festett arcomon mosoly.
Mögé rejtőzöm,
mögötte őrzöm,
meztelen Önmagam.
Mégis néha azon kapom magam…
Megjegyzés: 2012-11-02