Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Néha…

, 440 olvasás, Antalpista , 2 hozzászólás

Elmélkedés

Néha azon kapom magam,
ahogy keresem önmagam.
Állok tétován, tehetetlen,
a tettek rohanó tengerében.
Körbevesznek az élet zajai,
elmulasztott pillanatok hangjai.
Kétségbeesetten üvöltök:
Hol vagyok?
Mit akarok?
Miért vagyok annyira más?
Miért van ellenem a világ?
Vagy csak megöregedtem,
és a világot én nem értem?
Ki ad választ,
ha senkiben nem bízok.
Ki segít,
ha senkit nem hívok.
Egyáltalán:
Ki vagyok?
Hol a helyem?
Mit kell tennem?
Nem tudom.
Csak állok és várok,
valamire-valakire.
Az idő elrohan mellettem,
nem áll meg,
nem vár meg.
Kétségbeesetten lehajolok,
feltépem elhagyott lábnyomát.
Hogy megfogjam-megragadjam,
kérdéseimre választ kapjak.
De kiszakított helyéből,
csak az üresség tátong.
S a csend, ami fáj.
Nem értem a világot,
nem értem az embereket,
nem értem a tetteket,
nem értem magamat sem.
Csak egy bohóc vagyok,
festett arcomon mosoly.
Mögé rejtőzöm,
mögötte őrzöm,
meztelen Önmagam.
Mégis néha azon kapom magam…

Megjegyzés: 2012-11-02

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Elmélkedés
· Kategória: Vers
· Írta: Antalpista
· Jóváhagyta: Medve Dóra


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 247
Regisztrált: 2
Kereső robot: 35
Összes: 284
Jelenlévők:
 · arttur
 · oprae


Page generated in 0.2109 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz