Oh, mint árad szét e mélységes éj forrongó habja, s a hatalmas Hold gúny-hevítette szemként tekint alantra, míg gyötrő nagyságom végtelen árnyába rejtőzve szunnyad a remény-vesztett élet. Ében hajamat tépdesi az Északi Szél, panaszos üvöltésében távoli hegységek komor emléke éled, s köröttem színtelen pusztaság a Minden, s lomha koboldok járják a kárhozott, kopár földeket…
Gigászi testem, mint szikla a hűs folyamban, mozdulatlan, csak a vér áramlik ereimben, mint a láva, ha felszakítja a kietlen Föld kérges felszínét, s a hófehér csillagok ezüstös fénye elveszik szemem ében mélységében.
S ily vigasztalan időkben, míg a Föld peremén ülve keresem a megélt percek elképzelt értelmét, fájdalmas sóhaj szakad fel mellkasomból, és a sötétlő fák mind megremegnek, s a pusztákon szikrázó homokot kavar a szél.
S ekkor a távoli falvakban reszketve hullajtják könnyeiket a gyermekek, s apjuk borzadva suttog az éjben: "Odakünn, a Kolosszus most sóhajtja világgá végtelen bánatát…"
Megjegyzés: Francisco Goya y Lucientes "Kolosszus" című rajzának ihletésében.