Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Álmodok

, 308 olvasás, RealEnigma , 0 hozzászólás

Szerelem

Közeleg a tél. A fákon már alig van levél, az én szívemben mégis most van itt a kikelet.
Állok az ablak előtt, és nézem ahogy a köd mindent ellep. Közben arra gondolok, hogy az érzés mit adsz nekem, mennyire elvisz engem innen.
Messze, messze, egy távoli tenger partján állok mezítelen, lábam a puha homokba süpped, és nézem azt a fehér kicsiny hajót a távolban a horizontnál. Vajon merre megy?
A nap lemenőben, a víz lassan mossa a partot, és csillogva énekel nekem. Dúdol egy rég elfelejtett dallamot, mit 370 éve hallottam, mit annyira szerettem, s előző életeimben nem volt szerencsém újra hallani. De most ismét nekem énekel a világ, s a lelkem olyan magasra száll, ahol a sirályok és minden szabad madár. Láncaim lehulltak, szívem szabad, s hallgatom a dalunkat, mit egykor, nagyon régen Te dúdoltál a fülembe minden éjjel, amikor kiszöktél hozzám a pajtába, s az édes szalma, mi nászágyként fogadott magába, s szerelmünknek édes otthona egy rozzant viskó volt, ami azóta is emlékeimben él. A sokadik életemben újra élek mindent, mert megtaláltál engem. Úgy élem a napjaim, ahogy egy mesében. A Nagy Úr, aki egyébként egy Angyal, leereszkedik a porba, s a szalma is tökéletes számára, hiszen minden éjjel vágyak tüzében perzselődik abban.
Nézem a lebukó Napot, ahogy pirosra festi az eget és a tengert. Olyan, mint egy nagy vörös szív, mi épp most készül elmerülni a szerelembe. Istenem! Milyen szép! Lágy szellő simogatja bőröm, olyan, mint ha itt lennél velem. Érzem, ahogy édes leheleted cirógatja a nyakam, és selymes ujjaid testem minden porcikáját bejárja…, megborzongok annyira jó.
Állok a az ezüstös tükörben, mit a Hold szikrái gyújtottak nekem, és észre sem veszem, hogy az idő elszaladt, s beesteledett. A napok rohannak, mert minden pillanatban régi, ám újra feléledt emlékeim élem, s tudom, hogy amikor itt vagy velem és fogod a kezem, akkor Te is velem éled…
Lassan kinyitom a szemem, és a bögrédből kortyolok egyet. A forró tea már rég kihűlt, hiszen ki tudja mióta állok az ablak előtt…
Mély sóhaj, és visszatérek a jelenbe. Kint ugyanolyan szürke minden, csak az a pár levél sárgul még a fákon, és visz színt az utca hangulatába. Az emberek sietnek. Mindenki siet valahova, csak én állok, és álmodok…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Szerelem
· Kategória: Próza
· Írta: RealEnigma
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 19
Regisztrált: 4
Kereső robot: 11
Összes: 34
Jelenlévők:
 · hegeanna
 · Kavics
 · léna
 · PiaNista


Page generated in 0.0256 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz