Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Fehér karácsony – IV.

, 410 olvasás, P.Palffy_Julianna , 4 hozzászólás

Ezerszín

(A történetek – apró gyöngyszemek életünk klárisán. Ragyognak, vagy fénye vesztett gömbként állnak szorosan simulva az előzőhöz, de az is lehet, hogy kisebb-nagyobb távolságra a másiktól – mintegy szünetet tartva két történés között –, fűződnek sorban egy képzeletbeli füzéren. Befejeződnek így vagy úgy, mert minden történethez hozzátartozik – előbb-utóbb – a befejezés. A befejezés után pedig kezdődhet egy újabb történet, s hogy ragyogni fog netán, vagy matt marad, nem csak a világon múlik.)

    Nemesvámoson hamar megnősültek a Tormás fiúk, aztán Mariska talált magához méltó társat a kiváló kádármester, Laeger János személyében. Csak Mariska maradt otthon a férjével és az újszülött kisfiúkkal a szülői házban, bátyjai elköltöztek. Kálmán és Pál Herenden telepedtek le, a középső Gyula pedig egészen Bécsig ment a felesége után. Emma megközelíthetetlen volt, a gyerekek teljesen elfoglalták, a szívét bezárta, csak Lenkének élt. A herendi jegyző fia reménykedett egy ideig, de Emma nem hitegette, kerek-perec nemet mondott az udvarlására.

    A fiatal özvegy 1918 nyarának elején kapta a hírt, hogy meghalt az apja, és az öröksége a Duna másik oldalán, a Mátra egyik kis falujában vár rá. A veszprémi jegyzőhöz kellett beutaznia a hivatalos iratokat elintézni, ahol felolvasták Vida Máté végakaratát, és átadták neki a megfelelő okmányokat is. Emma a végrendeletből választ kapott egy-két kérdésére, azonban a többi fehér foltot az életében csak Mátrabodán színezhette ki. Nehezen szánta rá magát a változásra, de Mariskáéknál, ha szívesen is látott, ámde mindig vendég maradt. Lenkére is gondolnia kellett, aki már iskolába járt, meg aztán kíváncsi volt arra a másik világra, amit az anyja úgy igyekezett takargatni, titokban tartani előtte.

    A nyár végén aztán eljött a búcsú pillanata is. Mariska és Emma könnyekkel a szemükben mondták el még utoljára egymásnak a mindent köszönő, vagy éppen bátorító szavaikat, karjaikból alig akartak elfogyni a visszatartó-elengedő ölelések. De a vonat nem várhatott, Emmáék felszálltak, majd a szerelvény lassan kigördült az állomásról, vitte őket az ismeretlen felé. Emma és Lenke sokáig álltak az ablakban, lélekben is búcsút intettek a tájnak, és az őket burokban őrző szeretetnek.
Az életfüzér egyik igazgyöngyszeme fényesen csillogva bezárult, lehetőséget adva egy másik, talán még fényesebb gyöngyszem létrejöttének.

*

    Amikor becsukódott a nagykapu utánuk, Emma bizonytalanabbnak érezte a helyzetüket, mint bármikor az életben eddig. Ismeretlenül, támasz nélkül érkezett Mátrabodára, a jövőjük most még megfoghatatlanul és kuszán sejlett valahol a távolban. Tétovázni nem ért rá, Lenkét is megviselte az út, mindketten fáradtak és éhesek voltak. Szerencsére Mariska úgy ellátta őket, hogy ételre nem volt gondjuk.
    A hosszú ház déli oldalát díszített tornác védte esőtől, naptól, a kerekes kút a bejárattal szemben állt, és két óriás diófa biztosított kellemes hűvöst az udvaron a nyári, izzasztó melegek ellen. A falu lejtős elhelyezkedésének köszönhetően, gyönyörű látványban volt része az itt lakóknak, távolban a Cserháttal, s az előtte elterülő Zagyva-völggyel.
A bejárati ajtó külső szárnya nyitva támaszkodott a falnak, a belső, felül üveges ajtó zárjában könnyen fordult a kulcs, anya és lánya végre beléphettek a házba. Emma áporodott levegőre számított, porlepte bútorokra, tárgyakra, de megdöbbenve tapasztalta, hogy tisztán ragyogott minden, áporodottságnak, elhanyagoltságnak pedig nyoma sem volt. Érezhetően szellőztettek, a terítővel takart asztalon egy csuporban, frissen szedett virág várta őket. Emma becsukta a szemét, mert hirtelen olyan érzése támadt, mintha látta volna már mindezt. Régóta őrzött képet a lelke mélyén, az épített tűzhellyel, a vizeskorsókkal a tiszta ruhával leterített padon, a polcos szekrényt, s mellette a sarokülőt az asztallal. Emlékezett a tűzhely felett felakasztott edényekre, még a fali sótartót is ott kereste, ahol az emlékeiben élt. Hazaérkezett.
A ládát behúzták a tornácról, a két batyut Emma bevitte az utcára néző tiszta szobába. Nem időzött most, nem foglalkozott a többi emlékképpel, enni készített előbb maguknak. Az egyik korsóból vizet öntött a mosdótálba, Lenkével is megmosatta az arcát és a kezét, aztán asztalhoz ültek.

    Juli várt egy kicsit miután elment a szekér, aztán fogta az étellel bekészített kosarat, átsétált az utca másik oldalára, majd benyitott a Vida portára. A kiskapu halkabban nyikkant mint nagyobbik testvére, mégis jelezve a házban lévőknek, hogy valaki érkezik. Emma hallván a hangot felállt az asztaltól, és elébe ment a látogatónak. Nem számított ilyen hamar vendégre, bár gondolta, hogy a falu kíváncsi lesz rájuk. De Julitól nem kellett tartania. A bába annak idején ugyan nem akadályozhatta meg, hogy Apollónia elmenjen és magával vigye a kislányát is, mégis örök seb maradt máig a szívén. Az asszony úgy tartotta titokban a tervét, ahogy arra csak nagyon kevés nő képes.
Juli még fiatal bábaként segítette világra Emmát, sokszor vigyázott is rá, ha Apollónia melankolikus, nemtörődöm hangulatba került. Olyankor napokig nem nézett a lányára, és nem szólt senkihez sem. Máté tehetetlen volt, de hamar rájött, hogy a felesége hamarabb kilábal a rossz kedvéből, ha békén hagyják. Jó helyen tudta a lányát, Julira bármikor számíthatott.
Kollár Juli boldog volt, amikor megtudta, hogy megtalálták Emmát, és azért pedig még boldogabb, hogy vissza is jön. Senkinek nem volt több joga a házhoz mint neki. A fiatal özvegy nem emlékezett rá, arcról biztosan nem, de talán később a gyerekkoráról mesélt történetek, apró emlékfoszlányok visszaidézhetik a közösen megélt időt.
A Nemesvámoson eltöltött hat év jó iskolának bizonyult, mert Emma nem veszett el a teendők között, pár hét alatt berendezkedett. Juli segítsége sokat számított, miközben egyre jobban megismerték és megkedvelték egymást. Lenke iskolai tanítójának felesége is hamar barátságot kötött Emmával, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy rövid időn belül befogadták őket.
A távoli rokonok kerülték a Vida házat, egy szalmaszálat nem vittek odébb, de legalább nem is tettek keresztbe. Természetesen később az is kiderült, hogy Juli várta őket a szépen kitakarított és rendbe tett házzal.

    A háború következményei őket, a falut sem kerülte el. A templom harangja sok-sok elvesztett lélekért szólt abban az időben. A férfiakat elvitték, a hiábavaló öldöklés az olasz fronton hosszan, és egyre több fájdalmat okozva tartott. Elveszített férjeket, apákat, fiúgyermeket sirattak az asszonyok, s imádkoztak a még élőkért. Nők és gyerekek dolgoztak a hiányzó férfiak helyett, s a pénz is egyre kevesebbet ért. Nőtt a nyomor, az elkeseredés. A kicsi zsákfalu is sokszorosan megérezte mindezt, bár valamivel jobb helyzetben voltak, mint a városi elszegényedett népek.
Emma ha nehezen is, de talpon maradt. Julinak sokat köszönhetett, a bába mindenben segítette, mintha csak a lánya volna.

*

    Fehér Bálint is Julinak köszönhette az életét.
1918 decemberének egyik hideg hajnalán, a szurdok melletti ösvényen favágók találtak rá az ismeretlenre, aki a havazás elől bújt a düledező kunyhóba, s ha a Bernát fivérek kutyája nem kezd el szűkölni a bejárata előtt, bizony ott is halhatott volna. A férfi alig lélegzett, a teste lehűlt, és a bal térde fölött a combján, az átvérzett kötés alatt, egy mély seb is gyengítette az amúgy sem jó állapotát. Szerencséje volt, hogy azonnal Julihoz vitték. Az összes kakas elkukorékolta már a reggeli ébresztőjét mire magához tért. Fehér Bálint tisztára mosdatva feküdt az ágyban mozdulatlanul, és égett minden porcikája. Nem ez volt az egyetlen sérülés rajta. Amikor Juli levetkőztette és lemosdatta, elszörnyedve látta, hogy több forradás is van a testén. A hátát egy hosszú vágás csúfította vállától a derekáig. De voltak sérülések a felkarján is, egyedül az arca volt sértetlen, igaz többnapos szakáll takarta.
    A szobában jó meleg volt, s Juli lassan, fokozatosan itatta őt a lehűtött, gyógyfüvekből főzött itallal, ám vigyázott rá, hogy minél kevesebbet mozdítson rajta. A keserű kotyvalék megtette a hatását, végre hozzáfoghatott a seb ellátásához is. Lőtt seb volt, a golyó csontot nem érve távozott, de nagyon közel járt hozzá. Bálint hősiesen állta a procedúrát, csak a homloka verejtékezett, miközben megpróbált megkapaszkodni az ujjaival, jóllehet pusztán a puha dunyhát markolta. A fájdalomhullámokról is csak onnan szerzett tudomást a kezelést végző bába, hogy olyankor a férfi a szemét lecsukva visszahanyatlott a párnára. Befejezésül valamilyen sárgás krémet kent Juli a seb köré, majd tiszta kötést tett rá. A következő pohár folyadékba belecsepegtetett jó pár cseppet az egyik apró fiolából, majd azt is megitatta vele. Aztán két óránként megismételte, egyre kevesebb cseppel. Másnap reggelre Bálint láza lejjebb ment, és a gyulladás sem terjedt tovább. Sajgott rendesen, de már nem lüktetett. A férfi azonban csak percekre tért magához.
    Egy hétig tartott ez félig öntudatlan állapota, ám egyszer-egyszer félálomban Bálint gyönyörű angyalt is látott, aki rendíthetetlen nyugalommal borogatta a homlokát, megitatta valamilyen keserű, ihatatlan löttyel. Néha csilingelő gyerekhang is társult mellé, néha dohányszagú dörmögés kísérte, de hiába kereste őket a tiszta pillanataiban, olyankor soha nem jöttek elő.

folyt. köv.

Megjegyzés: 2012 november, ppj

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: P.Palffy_Julianna
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 10
Regisztrált: 1
Kereső robot: 15
Összes: 26
Jelenlévők:
 · GoldDrag


Page generated in 0.04 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz