Mondd hát, Te sodró, komor bánat-folyamok könny-habjain utazó, névtelen árnyék, akit a nappal rút, vérszomjas vadjai az éj pompás orkesztrájára száműztek: vajh’ halványuló emlékezeted véres csonkjai közül fel tudod-e idézni még a régi hidat, mely, mint az Élet és a jóságos Halál földjét egymáshoz láncoló, pogány műremek magasodott a halk, fekete víz fölé?
Fakó arcú, maró szó-méregtől kába ember-roncsok rothadó szó-gyümölcsei záporoztak a viaszba záratott, fekete kövekre, s a hanyatlás-gőzt párolgó talaj, mely szótlanul rejtőzködött a magasztos ív mélységes árnyékában, egy pusztulást termő, ősi fa-kolosszus rejteke volt…
Egy századok vér-zivatarában mosdott híd mellett egy büszke tölgy alkonyon átderengő alakja magasodott. A vén fa vaskos ágain egykor megannyi ember lelte halálát…
A pusztulás légköre beitta magát leveleibe, s a reménytelenség fojtogató atmoszférája, mint a Múlt árny-drapériája mögül felemelkedő kísértet, szótlanul lebegett a táj fölött.
A Sötétség ében gyémántjai ragyogtak a gallyak végén, melyek sátáni lidércek torz ujjaiként, fenyegetően meredtek az ég felé.
Aztán egy napon az emlékek megfakultak - mind elvesztek az idő homályában - és a fekete talajban a Halál bűzös lehelete terjengett, s elpusztított minden életet, mely csak a közelébe merészkedett…
Az évek csak szálltak, mint büszke hollók a júniusi égen, hatalmas szárnyaikkal felkavarták a reménytelenség kristály-porát, s mikor a nyár magára öltötte az ősz színes jelmezét, s a ragyogó fényesség lüktető vénáit felsebezték a hosszabodó éjszakák, az öreg tölgy ártatlan állatok vérével kezdte kényeztetni magát.
Emlékszem, a szavak, melyek az elmémbe ették magukat, a szavak, melyek a Pokol mélységéből emelkedtek fel egy végtelennek tetsző hajnalon, egyre csak szólítottak, bíztattak, s midőn a Hold beragyogta a csendes, őszi éjszakát, már kötéllel a nyakamban csüngtem alá az öreg tölgyről…
Távozz hát, névtelen árnyék! Távozz, s légy az, kinek valójában rendeltettél: baljós hírnök a vérző hajnalok szótlan maszkarádján!
Távozz, míg távozhatsz, vagy soha többé el nem hagyhatod az enyészet eme pazar palotáját, s lelked lelkemmel karöltve rója majd a kárhozat soha véget nem érő ösvényeit.