Tél volt. Az utcákon megállt az állandó nyüzsgés, tolongás és csend lett. Ilyenkor mindig valamilyen hihetetlen harmóniát éreztem magam körül. A hó, a kémények füstje, a dohos levegő olyan egyszerűnek, de mégis csodálatosnak tűnt.
Szerettem az ilyen napokat. Ilyenkor az ember magába merülhet, elgondolkozhat saját tettein és hibáin. Az ilyen téli délutánokon órákon keresztül szoktam meredni a távolba karosszékemben ülve egy csésze kávéval, de ez a nap más volt. Éreztem, hogy karosszékem egyre szűkült és jól fűtött otthonomban rázott a hideg. Valamilyen természetfeletti erő rábírt arra, hogy elhagyjam otthonom, és elinduljak a hóval borított utcákon.
Órákig kószáltam a fagyban. A hó recsegett a talpam alatt. Befordultam egy sötét utcába, de néhány perc után egy vén aggastyán megragadta a kezem, és bevezetett a konyhájába. Bent dohos volt a levegő. A cigarettafüst elárasztotta a tüdőmet hosszas köhögést idézve elő. Az ismeretlen öregember hosszú hófehér haját és szakállát a gyertya fénye vérvörösre festette.
Leültetett egy székre és kávéval kínált, amit szívesen elfogadtam. Miközben az öreg arról faggatott, hogy mi ütött belém, hogy ilyen hidegben, amikor már alig jár elő lélek az utcán elindultam sétálni, felfigyeltem az íróasztalán fekvő papírcsomóra. Látta, hogy engem nem érdekel különösebben a téma, ezért inkább felállt az asztaltól és a papírcsomót az asztalra tette. Elmondta, hogy író, majd felolvasta önéletrajzát. Szomorú élete volt. Anyja korán meghalt, apja pedig a háborúban esett el. Nagyanyja nevelte. Egyetemre iratkozott, de mivel elfogyott a pénze, meg kellett szakítania tanulmányait. Írásból élt, majd később elhatározta, hogy otthagyja az egyetemet, és folytatja írói pályáját. Megnősült, felesége 3 gyermeket szült, de a háború őket is elszakította tőle. Már csak azért írt, hogy megkeresse a napi betevő falatra valót. Így teltek mindennapjai. Önéletrajzát azért írta meg, hogy megmutassa a világnak, hogy milyen körülmények között élnek a szegények, és hogy azok, akik azt hiszik mostohán bán velük a sors, beláthatják, hogy vannak emberek, akik sokkal rosszabb körülmények között élnek.
Amikor elolvasta az utolsó oldalt is, észrevettem, hogy maradt még egy fehér lap a kezében. Megkérdeztem tőle, miért tartogatja azt a lapot. Erre ő rám meredt és egy pillanatra láttam szemeiben azt a pokoli lángot, amely Néró szemében is égett amikor látta Rómát égni. Az öreg azt mondta, hogy az utolsó papírlapot én fogom betölteni, miután ő meghal. Ránéztem az órámra, megköszöntem a kávét, és elindultam hazafelé.
Otthon azon gondolkoztam, vajon mit akart ezzel mondani az öreg, aztán elnyomott az álom. Másnap már hajnalban elindultam az író kunyhója felé. Kopogásomra nem érkezett válasz, és amikor benyitottam, író barátomat láttam holtan feküdni a hideg kőpadlón. Szemei nyitva voltak, és úgy meredett belém, mint azon az éjjelen, amikor először találkoztunk.
Tetemét elástam a kertjében. Ez volt az utolsó kérése, mielőtt elmentem volna. Iratait hazahoztam, íróasztalomra tettem őket, és most az üres papírlap helyett egy teleírt lap mered rám…
|