Miért…? Oh, vajon miért folytattam tovább, konok elszántsággal az elátkozott, kínnal teli utat? Ami életemben az enyém volt, amiért oly hevesen vert szívem, hirtelen semmivé foszlott, mint fátyolos felhő a dühöngő szélviharban.
A Mindenség közepén végül elvesztettem önmagamat is…
Nem tudtam merről indultam, és azt sem, merre visz elátkozott utam: a Sötétség tengerében fürödve, oly nehéz volt emlékezni önmagamra!
A képek, amelyek feltörtek emlék-hantjaim dohos börtönéből, mint a torzó homokszobrok az esőben, mindig szétmállottak, nyomuk sem maradt. Jól tudtam, közel jár a Végső Pusztulás, és lassan, nagyon lassan süllyedni kezdtem a nyirkos földbe, mint a léket kapott hajó az alkonyat vér-tengerébe.
Vajon milyen hosszú lehetett az út? Percek, órák, napok, vagy évek tűntek el a semmiben…? Az idő elfolyt, csak azt éreztem, hogy süllyedek.
Tudtam, hogy létem csúf álarca lehullott a könny-áztatta porba, s láttam a fehéren izzó Napot, pedig körülöttem sűrű, jéghideg, fekete eső esett: a bukott angyalok siratták elhamvadt álmaikat.
Bár a sötétség nem eresztette lelkemet, mégis bíztam benne, hogy utamat a boldogság kíséri majd, s ha mégsem, Szellemem győzelmet arathat a pusztuló Élet felett. Most, mikor a Hold fényében holt lelkek szó-foszlányai bolyonganak, gondolataimra izzó töviskoronákat helyez a kimondhatatlan Iszonyat…
A Nap gyűlölt, hazug fénye felé szállok, mégis haláltól bűzlenek pórusaim! Gyötrő türelmetlenségem szegecses cellájában ülve várom a sötétség andalító énekét. A súlyos, komor függönyöket meglebegteti az októberi szél, s a távolban felvonyítanak az elveszett szelindekek.
Nyugodtan, vágy és remény nélkül lebegek egy falak nélküli szobában, s néha összeborzongok a jeges fuvallatoktól.
Senki sincs már itt, senki sincs, aki emlékezne nevemre! A falak mögött a szótlan üresség tátong, mint egy éhes, pokoli száj.
Egy arctalan zenekar szomorú dallamot játszik a Mindenség tükör-csarnokában. Hosszú, fekete lepelbe burkoltan pengetik lantjaikat. A hangok, mint az éhes vadak karmai, pusztuló húsomba marnak.
Majd felgördül egy mélybíbor függöny, s mögötte, szigorú rendben, ódon, feledés-penész lepte ajtók sorakoznak. Izzó, nem evilági lávaként ragyognak rajtuk a rettentő számok, melyek oly egyformák, mint a sírba fektetett holtak kínzó szótlansága.
6…6…6…
A Halál csontos keblére ölelt hát, s a lángok mardosni kezdik megbomlott elmémet. Éjsötét felhő-szörnyeteg ereszkedik a csarnokra, s lassan minden reményt felemészt az átkoktól burjánzó végtelen…
|
Online látogatók:
Látogató: 102
Regisztrált: 0
Kereső robot: 22 
Összes: 124
