Navigáció


RSS: összes ·




Esszé: Miért kell a vers? Miért kell a vers?

, 753 olvasás, halota , 9 hozzászólás

Elmélkedés

A legnehezebb válaszolni arra az egyszerűnek tűnő kérdésre mi célból jön létre egy vers? Mindenek előtt egy elterjedt vélekedést szeretnék eloszlatni, a vers nem adhat bölcs választ az élet dolgaira, nem várhatjuk el a költészettől, hogy ismereteinket gyarapítsa. A költő nem valamiféle tanítómester, aki elmagyarázza hogyan éljünk. Nem. " A költő nem érti az életet, – írja Kosztolányi – éppen azért ír, hogy az írással mint tettel megértse." - Dylan Thomas-nak van igaza, amikor azt mondja: "Költészetem a sötétségből némi világosságra törő személyes küzdelmem jegyzőkönyve." Verset írni azért gyönyörűség, mert az ember benne élheti ki legjobban a szabadságát. Nem kell hozzá csak egy darabka papír és egy ceruza vagy toll.

A vers tárgya akármi lehet, egy természeti jelenség, egy tudományos megállapítás, egy bölcseleti gondolat, egy vallásos érzület, vagy éppen a félelem, a rettegés, az öröm, a lelkesedés, a szerelem semmi máshoz sem hasonlítható érzése. De bármi is legyen a téma az olvasóban különleges hatást, borzongást, gyönyörködést kell kiváltania a versnek. A vers titokzatos születésének megvannak a szubjektív, a költő alkatából, neveltetéséből, műveltségéből, ízléséből, személyes élményeiből eredő elemei éppen úgy, mint a tudatos alkotásból, a versírás szabályainak ismeretéből, betartásából fakadó mozzanatai. A vers ugyan hirtelen is napfényre jöhet, de végleges formáját sokára találja meg. Hosszú fejlődési folyamaton kell átesnie a műnek, míg a kidolgozás során eljut a kiteljesedéséig. Nem igaz, hogy a vers valamiféle transzban születik, az ihlet túlvilági sugallatára jön létre. Sok költő eltúlozza a költészet titokzatosságát, és elhiteti magával, hogy verselő képessége az istenek adománya. A "szent őrület", ha van egyáltalán ilyen, csak a vers születésének első szakaszában irányíthatja a sorokat rovó kezet. Ez az első változat azonban még nem jó vers, még messze van a kész műtől. Ebben az első fázisban azonban fontos, hogy minden kiíródjon, gátlások nélkül a költőből, ekkor teremtődik meg ugyanis a vers alaphangulata, de az érzések gomolygó sokaságában a szavak még sokszor egymást gyengíti. Még sok bennük az elkoptatott kifejezés, szófordulat, még sántít egy-egy hasonlat, a képek még zavarosak, a ritmus sem egyenletes, a rímek kényszere üti esetleg agyon a hatást, közhelyes megoldások türemkednek a versbe, és így tovább.
A költészet igazi eszköze a nyelv, az anyanyelv, a szavak végtelen sora, ami mindenkinek a rendelkezésére áll. Nem kell fizetni érte. (Ma már a vers másokkal való megosztása is könnyen megoldható a világhálón. Lehet ezért születik ma ennyire sok vers? Talán soha nem volt olyan nehéz kiszűrni az értékes alkotásokat a dilettáns versek garmadájából, mint manapság.) A költő a nyelvet nem közvetlen közlésre használja, hanem építőanyagként. A szavaknak a versben, elvont jelentésüknél, mondattani szabályainál teljesebb és érzékenyebb valóságot kell életre kelteniük, mintegy kijátszva a nyelv szemantikai pontatlanságát. A jó verset éppen ezért nem lehet elmesélni, magyarázni, valójában elemezni sem, hanem el kell olvasni, esetleg többször is, más módon nem lehet megtudni milyen. Két követelménynek kell egyszerre megfelelnie, egyfelől követnie kell a versírás, írott és íratlan szabályait, másfelől valami újszerűt kell létrehoznia. Akik megszokták, hogy a lírában a többet sejtető nyelv magas lebegését keressék sem elégedhetnek meg azonban azzal, hogy egy vers megfejthetetlen maradjon. Ha a versben kuszaság van, vagy jó esetben egy élénk elméjű egyén erőlködését fedezzük fel csupán benne, s nem találunk fogódzót, mely segít a magába gubózódó költő asszociációit az érthetőség nyelvére lefordítani, vagyis az értelmet vagy inkább megérzést foggá tenni a vers kemény dióhéjának a feltöréséhez, a "költemény" számunkra értéktelen szóhalmaz marad. Bár vannak olyan versek, amelyeket e talányos nyelven írottak közül sikerül feltörni, a kényszerítő agymunka elpusztítja azt a gyönyörűséget, amit az igazi vers okozni tud. Jó dolog a meghökkentés, de ha a vers a sorok összefüggéstelen halmaza marad, semmit se ér. "Minden igazi költő, sőt író is, többet igyekszik elmondani, mint amit a nyelv logikai szövete megenged: rácsnak tekinti csak, amelyen különféle fogásokkal kell mondanivalója lényegét átcsempésznie."- írja Németh László. Ez igaz. Minden szó felidéz valamit és maghatároz. Míg a prózában a meghatározás a szó elsődleges funkciója, a költészetben a felidézés. Ha a szó, amit a költő használ csupán általános jelentést mutat, vagy már túlságosan sokszor használták valaminek a leírására nem vált ki hatást. A költőnek úgy kell megalkotnia a művét, hogy miközben megpróbál eleget tenni az olvasói elvárásoknak, és azt mondja ki, amit mindenki érez, saját érzései hiteles közvetítéséből kell táplálkoznia. Másképpen mondva: újszerűen kell kifejeznie a témát, olyan módon, ahogy még senki se írta meg. Nem szabad azonban eredetieskedőnek lennie. A valóság elemeinek kell látomássá nemesedniük. A valóság és a vers világa azonban nem kerülhet szembe egymással. Nem lehet eltérés az alkotás célja és a nyelvi kifejezés tartalma között. Semmi olyan titokzatos elem nem kerülhet a versbe, amelynek nincs értelme, ami nem a szerző alkotói szándékából ered. A költészet nemcsak a nyelv fizikai sajátosságaival él, hanem a szavak érzékletes vonásainak a feltárásával, az érzelmek és az emlékezések keltette visszhangok felébresztésével az olvasónak kiindulási pontotokat is ad a versélmény létrejöttéhez. Annak az élménynek az újraalkotásához, amit a költő átélt és a versében megpróbált kifejezni. (Igaz a verset kiváltó élmény nem mindig közvetlen. Weöres vallja be valahol, hogy a legtöbb verse puszta olvasmányélmény hatására jött létre.)

A vers alakulásában, a versen belüli erők is közre játszanak, az egyik szó igazodik a másikhoz, újabb szavakat, sorokat hoz elő, formálódik, gazdagodik, egyszerűsödik, kibomlik vagy tömörödik, új fordulatot vesz, és akár elindítója lehet egy újabb vers születésének is. És bizony sokszor kell összetépni a lapot vagy kitörölni a memóriából, mert nem sikerült. Ezt is meg kell tanulni, a kíméletlen szigort a saját alkotásokkal szemben. Mikor a költő formát ad egy vers-érzésnek, egy vers-gondolatnak, egy vers-hangulatnak egy kis idő után, mint a növésben levő gyermek gyakran kinövi a ruháját. A szűk formát leveti, újat kell szabni neki.

A verset olvasó tele van előzetes várakozással, saját ízlése, mércéje, tanulmányai, előítéletei vezérlik. A jó vers mégse akarjon tanítani, oktatni. Legfeljebb gyógyítani. Azzal, hogy visszaviszi, visszaröpíti az olvasót az ősi, szemléletes állapotba, ahonnan mindannyian érkeztünk, ahol az érzések még nincsenek kategóriákba rendezve, a racionális én hatalma alá gyűrve. A kezdeti állapotba, ahol a gyermek még otthonosan mozog, ahol a szavaknak még több jelentése van. A költőnek törekednie kell a természetes hangsúlyokra, a helyes szórendre, a "nem-felejtett szavakat" kell megkeresnie, melyek már szívós gyökereket vertek nyelvünkbe. A legfontosabb költői elemként képeket kell teremtenie. A költői kép révén az olvasó emlékeiből, álmai töredékeiből valami több villan fel, valami hozzá adódik ahhoz, amit maga a leírt szó önmagában jelent. A költői képeket pedig a valóság tárgyi világa, az átélt élmények kell, hogy ihlessék. Nem véletlen, hogy a költői kép – ebben egyetértek Nemes Nagy Ágnessel – mind nagyobb önállóságra tör a lírában. Ez a kezdetektől használt eszköz óriási változáson ment át az évszázadok alatt, előbb a hasonló fontosabb lett a hasonlítottnál, aztán megjelent az absztrakt hasonlat, amely már nem tapadt az empíriához, végül a költői kép teljesen önállósult és létrejött a látomás, a vízió, az összetett kép, aztán mintha a költészet egyszer csak lemondott volna az ismerten túli versbe fogásának képi ambíciójáról elszakította a hasonló és a hasonlított közötti fonalat.

És hol marad a zeneiség, a muzsika? Hát nem ez lenne a költészet legszentebb lényege? Igen, hiszen minden versnek kell, hogy legyen saját ritmusa, lejtése, hangzása. De nem lehet kizárólagosan a hangzásra hagyatkozni, nem tolakodhat előre a ritmus, a dallam, az olyan lenne, mint a rossz filmzene, ami harsogva szól nagyzenekari megszólalásban és a képeket, a párbeszédeket agyonnyomja. Ha a verstől csak azt várnánk, hogy a fülünket gyönyörködtesse, akkor miben különbözne az énektől, a hangszeres muzsikától? Ha a kiagyalt hangsorok, a szavak valódi tartalmától függetlenül adnák ki a verset, legfontosabb építőköveiről a szavak jelentéséről, érzelmi töltéséről, asszociációs hatásáról, a hasonlatok, a metaforák megjelenítő erejéről, magáról a nyelvi kifejezés varázslatáról mondana le a költő.

A "vers-lendület" megtalálása a másik legfontosabb feladat. A kitárulkozás öröme és a világos gondolat kifejezésének az igénye késztesse a költőt a versírásra. Igyekezzen elkerülni a verses közhelyeket, a hétköznapi és elkoptatott szavak használatát, hogy se túlírtság, se eredetieskedő megoldások, valamiféle megfejthetetlen gomolygás, a "zavart agy gubanca" ne lépjenek a kifejezés helyére, hogy a vers álompillanata igazabb legyen, mint a józan ész földhözragadt valósága.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Elmélkedés
· Kategória: Esszé
· Írta: halota
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 326
Regisztrált: 2
Kereső robot: 31
Összes: 359
Jelenlévők:
 · Déness
 · Sutyi


Page generated in 0.2988 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz