olyan régen esett
el is felejtettem milyen
toprongyosra ázni
napszítta bőrömről
lefolyik a nyár barnasága
tócsába csöppennek a rímek
nem találok egyet sem
elbújtak a bokrok közé
feketerigók hurcolják
sárga csőrükben
sárga levelek alá
sárga esti fények
loccsannak léptem elé
lila telet akarok inkább
hadd fagyjon meg bennem
mozdulatlan legyen
a fájdalom
olyan (sárga) ez a föld: agyag
bele csak temetni volna jó
csak a puha hó
jó takaró erre a temető-dombra
fagycsípett virágokra zuhannak
a kővé dermedt esőcseppek
nézd mindjárt karácsony
s mindjárt rügyek ömlenek a fákon
de most még
esőmosta lábnyom várja a telet
mindenévi rettenet borzong
át a város felett
a nap csak halovány korong
a szürkébe fulladt égen
akkor is ősz volt
édes mamám
nem is látom ma már
ráncos kezeid csak
rajta a foltokat
öreg már - mondta anyám
s évekig járt a temetőbe
ma már arra se tekintek
csak a szagát érzem
van benne valami nyári zamat
valami tavaszi villongás
valami őszi tűesőtől szabdalt fagyhalál
minden évben újrarothadó
csontok