Sötétség, magány, fájdalom, hideg.
Hol könnyem földet ér, befeketedik minden,
elenyészik az élet, kiszárad a virág,
s felcsapja fejét a kínzó hiány...
Szememet marja a fekete könnyár,
sebeimet szaggatja, ahogy folyik alá,
lassan égetvén, kínzón, hogy csak jobban fájjon,
emlékeztetve, hogy ez nem volt álom...
Eszembe juttatják, hogy a múlt való
volt, soha el nem múló, végtelen fájdalom,
és magamnak szegezem a kérdést: miért így
Miért így kellett tönkre tenni? Ki érti
S csak hallgat némán a csend...
Belefulladva könnyeimnek záporába,
elveszve a saját, kis önsajnálatomban
csak egyre vágyom: hogy rád tudjak támaszkodni!
De szívemben most ott tátong, ott! a szakadék,
melybe szépen, lassan csorog le minden csepp vér...
S bár lenne csak baráti: szükségem van egy hídra,
mely magamhoz térít s újra meggyógyíthat...
Megjegyzés: Lyukas órám volt, és nagyon ki kellett ezt magamból írnom. Bocsássátok meg