|
Hol vagytok elfelejtett nevű lányok,
hová keveredett a sok cetlire írt cím, telefonszám,
hová tűntek
a tűzívó szájú boszorkák,
a könnyektől ázó szemhéjú
szőke szeszélyek,
a végzetes ágyakon hagyott gyűrött lepedők;
s Ti megközelíthetetlen szobor-alakok,
arcbőrötök alatt mintha vér nem is keringett volna,
mivé lettetek,
s mivé foszlottak a lenge lépteket kísérő rakott szoknyák,
a matrózblúzok, feszes pulóverek,
s alattuk a duzzadt, édes, kicsi, kemény körték,
a ruhák irigy redőin át derengő sok sejtelem;
és hol a sok női arc, a pengeszélű, titkokat
őrző szigorú ajak, a rebbenésmentes tekintet,
mely állta keményen a szem csatáját,
ocsmány, hazug kor papírárja közben,
becstelenek díszszemléin is összenéztetek velünk,
s hol találom meg újra az örök örömöt kacagó kerek csillag-szemet,
kapok-e még smink-maszkok mélyébe rejtett üzenetet;
éltek-e még múltidőm mélyére vett bűneim asszonyai,
miért gyötör ma is becéző álom-kezetek,
mi lett a lágyan ringató karokból, a selyem hajlatokból,
hová tűntek a frissen sült kenyér illatát árasztó reggelek,
az esti szép szavak, csilingelő nyelven a sok butaság,
a csókokkal kevert harapások nyomai,
a barbár-gyönyöröket kísérő karmolások,
mi lett a rejtett érintéseket követő
sürgős ölelésekkel,
egy oszlop, egy fa mögött,
édes ütemmel egy széken,-
s mi maradt a hirtelen föltámadt arany-őrületből,
a csipke szegélyek mögött keresett múlékony boldogságból;
s hová szálltak az ártatlan sóhajok,
a győzelmet kísérő kiáltások,
s hova tűntetek Ti, kik többé az
IBUSZ utakról visszatérni hozzánk nem akartatok,
hol vagytok lányok, kiknek hálójába akadt
az igen és mindig
nemet mondtatok,
vajon hol van most sírotok,
s belőletek, kik fiatalon hagytatok itt minket,
mi maradt,
sugárzó álomtalan szemetek, mert az bennünk örökké megmarad;
… vacogj emlékezet, szeld a perceket, órákat, forogjanak fogaskerekeid
visszafelé, éjszakából hajnalba, délből estébe, fald a hónapokat, az éveket,
a számok nélküli öröknaptár lapjain éledjen fel újra a koronás ifjú,
lyukas cipőben, esőben ázva várjon Téged,
és tanárujjam járja a szerelem csipkebokrában megint a maga útját,
míg egy rozzant pad felett a menny csodálni nem
tanítja nekünk újra az életet…
|
|
Online látogatók:
Látogató: 45
Regisztrált: 5
Kereső robot: 18 
Összes: 68
Jelenlévők:
