Születtünk, mint gyenge sarj, nőttünk, s jöttünk szeretni,
cseperedtünk a jóra éhesen, vágyva a jó szóra.
Zsarnok világ, mely elszívta vérünk, a szennyel
egy folyóba léptünk, partot reméltünk…,
találtunk tiszta földre, mint két idegen.
Vágytunk áldást mindig tetteinkre,
szemünk egymásra tévedt, vonzani mágnes-
tekintettel. Tépett sebeinket fagyasztva
könnyben, vigyáztuk lépteinket, nehogy tévútra leljünk…
Sokáig nem rezdültek hullámaid a térben,
ellened gerjedtek rezonanciáim' kioltó tüzek.
Lomha lidércek álltak útjukba gondolatoknak,
de én rád hangolódtam, vártam, hogy üzenj…
Elrabolt a sivár világ, bekebelezni, s rontani a lelked,
fordult az arcod hamis szavakból font talmi igékhez.
Szép volt az ábránd, könnyű szerekkel vidítva szíved,
feledni küldted a folyót s a partot, hol hittel reméltünk…
Most újra felém sodort a jó szagú reggel, illatod emlékezi a szél is,
hangod még ugyanúgy simítja lelkem, a boldog időket visszaidézi…
Összegabalyodtak az ösvények, majd úttá újra kiegyenesedtek,
most egybeforrasztva friss sebeinkkel az emlékeinket,
testben is újraszülettünk, így ketten, már eggyé lehetünk…